Kicsit poros már az autó műszerfala, le kellene törölni.
Majd valamikor – jön is a gyors válasz a fejemben -, majd ha lesz időm rá, átszaladok rajta egy törlőkendővel.
Ezen gondolkodom, miközben reggel autózok a munkába.
Napi harminc-negyven perc autóval oda. Napi harminc-negyven perc autóval vissza, jó esetben.
A budapesti távolságok messze túlszárnyalják a vidéki munkába járási időt.
Elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy gyerekkoromban a zempléni kisvárosban tizenöt percembe telt, hogy megjárjam a boltot meg a postát, és ott mindent elintézzek, ami szükséges.
Ma ennyi idő alatt a kerület széléig jutok csak el, nemhogy még elintézzek egy kisebb bevásárlást…
Áthaladok a Tündérfürt utcai ’erdőalagúton’, amely már friss és üde tavaszi levelekbe ’öltözött’.
Ahogy haladok egyre beljebb a belváros felé a házakkal, a buszmegállókkal, az irodaépületekkel, az útszéli bokrokkal, fákkal, virágokkal mind régi ismerősként üdvözöljük egymást. Minden hétköznap ’összefutunk’ egy elsuhanásnyi időre.
Jobbra, balra nézek. Látom, ahogy az autóstársaim is munkába igyekeznek.
Van, aki vezetés közben a telefonját nézegeti.
De a piros lámpánál megállva a legtöbb autós szinte kényszeresen megérinti a fontos telefonkészüléket.
Lehet, hogy fontos e-mail vagy Messenger üzenet, Facebook bejegyzés, Insta kép jött az elmúlt pár percben.
Van, aki úgy vezet, hogy két dobverővel veri a zene ütemét.
Van, aki sminkel a piros lámpánál.
Van, aki reggelizik. Van, aki cigizik.
És van, aki csak vezet, a maga ma már klasszikusnak számító és ritka értelmében.
Nézem őket. Mindegyiküket végigsimítom a szememmel, szeretettel és elfogadással.
- Mindegyikük más.
- Mindegyikükben van valami szép, amit meg lehet keresni, amit észre lehet venni.
- Mindegyikük a saját életét éli.
Most már két éve van annak, hogy elkezdett foglalkoztatni az, hogy ki is vagyok én, hogy mit is akarok valójában és hogy vajon mi az én dolgom.
A valódi önismeretnek, a mesteremnek, Kárpáti Boglárkának és az OtthonFa Clubnak hála nagyon sokat változtam ott, legbelül.
Az autóstársaimat nézve tudatosul bennem néhány olyan dolog, amiben már biztosan megváltoztam a régi önmagamhoz képest.
- Én úgy döntöttem, hogy az embereket olyannak fogadom el, amilyenek ők lenni akarnak.
- Eldöntöttem azt, hogy a többi emberben nem nézem és nem keresem a hibákat vagy esetleg az irigyelnivalókat, mert azt a hozzáállást alakítottam ki magamban, hogy saját magam megváltoztatásával és fejlődésével foglalkozom.
- Rájöttem arra is, hogy én magam vagyok az, akiért felelősséget kell vállalnom. Meg persze anyaként a két gyermekemért.
- Amióta így gondolkodom, úgy érzem, hogy ez valahogy felszabadítóan hat rám.
- Egyre inkább úgy érzem, hogy én magam uralom a saját életemet.
- Ha kell, akkor szeretettel meghúzom a határaimat.
- Egyre jobban megy az, hogy tisztán átadjam a többi embernek azt, hogy mit akarok, mit gondolok és érzek. Egyre jobban megy, ha segítséget kell valakitől kérnem.
- Vannak céljaim, amiket tudatosan, mindennap fókuszban tartok, és amikért emiatt mindennap teszek egy kis lépést.
Egy valami azonban biztos, ami egyforma bennem, az autóstársaimban és a körülöttem lévő emberekben.
- Mindegyik ember a saját életét éli most, velem együtt, itt, a Földön.
- Mind egyediek vagyunk, egymástól mind különbözőek. De egy valamiben mégis egyformák vagyunk. Mindannyiunknak napi 86.400 másodperce van, minden egyes nap.
- És most kell mindannyiunknak élni és megélni az életét.
Szabadság, lehetőség vagy felelősség az, ami Neked erről az eszedbe jut?
Vagy egyszerűen csak kicsit összeszorul a gyomrod?
Aztán egyszer csak sziréna hangja szakítja félbe a gondolataimat.
Nézem, hogy melyik irányból kellene látnom és mit.
Nézem, hogy le kell-e húzódnom, hogy utat adjak és helyet, hogy a reggeli csúcsban gyorsan haladni tudjon a szirénával elsőbbséget kérő autó.
Meglátom a mentőautót.
Lehúzódok, s hamarosan elhalad mellettem a mentő.
Egy percre megáll az idő.
Megáll az ütő én úgy érzem, mindenkiben egyetlen percre.
Átfut rajtam az érzés, hogy a testem, e csodaként működő szervezet megsérülhet kívül, elromolhat belül, az életem pedig véges.
….
Aztán a következő héten egy kórház sürgősségi osztályán kísérőként folytattam a szemlélődést.
A néni türelmesen fekszik az ágyon virágos, hosszú ujjú felsőben, elütő mintájú, virágos otthonkában.
Hosszú, ősz haja, amely össze van fogva, a hátáig ér.
Nem kérdez, csak nyugodtan néz maga elé. Elfogadóan és türelmesen nézi, ahogy a mentősök elköszönnek tőle, látja, ahogy az asszisztensnő félig kedvesen hozzálép és az összekulcsolt keze alá csúsztatja a papírjait.
És várja, hogy a sürgősségi osztály orvosa vele is foglalkozni tudjon.
Várja türelmesen, de kiszolgáltatottan.
Nyolcvanéves lehet. Majdnem egy egész emberi élet az, ami a háta mögött lehet.
Ki tudja, hogy milyen élete volt eddig.
De biztos, hogy volt benne sok minden.
Lehetett benne testvér, szülők, nagyszülők, munka a földeken, házastárs, gyerekek, elbúcsúzás a szeretteitől, gyerekek elengedése, szerény nyugdíjas évek, kacajok és mérgelődések, örömök és fájdalmak.
És a mai napig mindennap neki is volt 86.400 másodperce.
Nekem is van 86.400 másodpercem mindennap.
Neked is van 86.400 másodperced mindennap.
Te hogyan éled meg a napjaidat?
Te hogyan éled meg az életedet?
Vagy legtöbbször csak nagy sietve túléled?
Te mennyire vállalsz felelősséget a saját magad életéért, az életed alakulásáért?
Te milyen mintát mutatsz mindezzel Hős Anya azoknak, akik a legféltettebb és a legnagyobb kincseid, a gyerekeidnek?
Van, amit már ma megtehetsz azért, hogy lépésről lépésre egyre jobban felelősséget vállalj az életedért.
- Írd le és mindennap tudatosítsd magadban, hogy minden nap van 86.400 másodperced.
- Tudatosítsd magadban, hogy ez a te saját életed, amelyet most élsz itt, a Földön.
- Amikor találkozol valakivel, keresd meg, vedd észre azt, hogy mi a szép benne. Bármilyen apróság lehet. Kezdd napi egy emberrel.
- Amikor találkozol valakivel, tudatosítsd magadban, hogy az a legjobb, ha elfogadással állsz hozzá és szeretettel. Ha olyan gondolataid lennének, hogy bezzeg milyen jó a másik embernek, az milyen szerencsés, vagy ha éppen megint megtalálnád a kritikát a másik emberben – engedd el és engedd tovább ezeket a gondolatokat magadból.
- Ezek helyett foglalkozz magaddal és ne a másik emberrel. Őt hagyd meg olyannak, amilyen ő lenni akar.
- Mindezt mintaként, ha ezeket magadévá teszed, a gyermekeid is meg fogják Tőled tanulni.
