A megmondóanya

Már hetek óta foglalkoztam ezzel a témával.

Ismerőseim között is akad olyan páros, nem is egy, ahol asszony hordja a nadrágot, olykor acélbetétes bakanccsal. Nemcsak dirigál és folyton irányítani akarja a párját, hanem, hogy jól betörje és saját szájíze szerint formálja annak viselkedését, szükség szerint kicsit meg is rugdossa a maximális hatékonyság érdekében. Mondjuk éppen OTT. Kasztrálja a férfit, aztán pedig panaszkodik, hogy kihalófélben vannak az igazi férfiak, és amúgy is, hol van az a tökös pasi, akibe anno beleszeretett.

– Szívem! Szerinted én szoktam férfias lenni?

– Te?! Spártai katona vagy. De szerencsére csak ritkán.

Bumm.

– Szívem! Szerinted szoktam kontrollmániás lenni veled? 

– Néha.

– …

– Majd szólok, ha csinálod. 

Bumm ismét.

Mi tagadás, a két beszélgetés mellbe vágott, hiába én hozakodtam elő a témával, és hiába tudtam a szívem mélyén a választ. Tudtam, csak egyszerűen nem mertem bevallani magamnak. Ez kudarc, ez szégyellnivaló, ez valami olyan, amit egy nő felháborodva kikérne magának – kudarc legalábbis, ha homokba dugjuk a fejünket és nyugodtan folytatjuk tovább az elférfiasodott játszmát. Nagyszerű viszont, ha felismerjük, elismerjük és támogatást kérve változtatni akarunk a rossz szokáson.

Háromgyerekes család vagyunk. Nálunk az az esti rutin, hogy apa fürdeti és öltözteti a gyerekeket. Ez számára amolyan ‘önként és dalolva’ vállalás. A négy hónapos babánk fürdetésénél én is jelen vagyok, ha kellene segítség, de legfőképpen gyönyörködni megyek.

Istenem, milyen ideális és illuzórikus gondolat is ez magamról. Segíteni és gyönyörködni vagyok ott, ó igen, meg azért is, hogy beleszóljak a fürdetésbe, hogy ha kell, beleavatkozzak, amiért nem úgy történik, ahogy elképzeltem. Vigyázz, ne úgy fogd, vizes maradt a füle, el ne csússz, takard be jobban a törölközővel, stb. Anyáskodok. A-nyás-ko-dok. A férjem felett!

Ezen a ponton megvilágosodtam és megértettem, mire is mondta a férjem, hogy irányítani akarom őt.

Úristen. Hát én is megmondóanya vagyok? Hát én is mindent felügyelni akarok, ami a gyerekek körül történik? Hát én is azt gondolom, hogy csak az a helyes, ahogy én csinálom, amilyen az én hozzáállásom? És ha nem vagyok ott és nem kontrollálom a helyzetet, akkor a gyerekeim nem élik meg a másnapot?

Végiggondoltam, átértékeltem. Én nem ilyen anya akarok lenni. Teret kell hagynom a férjemnek, hogy tehesse apai dolgát, hogy motivációvesztés helyett a motivációja inkább növekedjen, hogy szabadon, háborítatlanul, korlátozás nélkül élhesse meg és áramoltathassa apaságát. (És ez még a szerencsés eset, mert nem fél kimutatni a szeretetét, sőt, tudja és akarja is kimutatni és gyakorlatba ültetni.)

Meg kell hoznom magamban a döntést, hogy nem okoskodva-rombolva belekontárkodok a dolgába, hanem támogatón, szeretettel és alázattal tanácsot adok, ha kéri, vagy ha bizonytalan.

 

Anya, a mártír

Mi, anyák, sokan hajlamosak vagyunk azt az anyaképet táplálni a fejünkben, hogy minden otthoni teendő szegény anyák dolga, mindent anya csinál egyedül a gyerekek körül, és különben is, csak ő tudja jól csinálni. Ebből lesz könnyen az önsajnáltató, enervált, áldozati szerepben tetszelgő, energiavámpír anya, aki folyton egzecíroztatja apát, meg akarja szabni, hogyan álljon a gyerekhez és mit hogyan csináljon, gondoljon, érezzen vele kapcsolatban. Ha meg egyáltalán nem csinálja, akkor pláne elővesszük a házisárkány oldalunkat és odapörkölünk kemény, bántó szavakkal, hogy ha nekem szar, legyen már szar neki is.

Ne legyünk mártírok. Ezzel csak raboljuk más energiáját, sőt, a sajátunkét is.

Tegyük inkább szeretettel és hálával telten a dolgunkat, így mutatjuk a lehető legjobb példát a családunknak is, és az apának is.

És Hős Anyák ne felejtsük, hogy csak a gyerekeink anyja vagyunk, nem a párunké. Egyenrangú partnerekként a kapcsolatot is könnyebb megőrizni, építeni és virágoztatni!

Minden Anya Hős!