avagy az elvált szülők gyerekének tényleg nehezebb kell, hogy legyen?

Elvált szülők gyermekének lenni nem könnyű. De elvált szülőként nevelni egy gyermeket, talán még nehezebb.

Én mindkettőt átéltem, túléltem.

Viszont ma már van egy olyan „eszköz” nálam, amivel nem csak túlélhettem volna… De erről majd a végén.

A saját válásom előtti házaséletem…

Nekem annyira meghatározó tapasztalás volt a szüleim válása utáni életem, hogy amikor a lányom apukájával elindult a lejtőn a kapcsolatom, akkor minden egyes döntésem hátterében az volt, hogy márpedig az én gyermekem nem lesz elvált szülők gyermeke.

Inkább nagyokat nyelek, mindent elviselek, megalázkodok a férjemmel szemben, de elválni nem fogok.

Aztán mégis eljött az a pont, amikor ezt megléptem, elváltam.

Gyerekkori emlékeim a szüleim válásáról…

Na de kezdem az elején…

Az én történetem ott kezdődik, hogy 4-5 éves koromban a szüleim elváltak, nem sokkal a húgom születése után.

Én anyuhoz kerültem a húgommal, míg a nővérem apuhoz.

A szüleimről a válás előtti és alatti időszakból nem igazán vannak emlékeim. Erről elsőre úgy gondolom, hogy nem is baj, sőt jó.

Jobban belegondolva ma már inkább úgy érzem, hogy ez nem jó dolog, mert tudom, hogy tudat alatt a szüleimtől belém ivódott mintát futtattam tovább.

Talán ez is az oka volt annak, hogy a mély szerelemre épülő házasságom szinte észrevétlenül hasonló gödörbe esett, mint a szüleimé. Annyi különbséggel, hogy én csak egy gyermeket vállaltam, nem hármat.

A szüleim válása utáni évekről, apukámról nem igazán van emlékem.

Úgy alakult, hogy több éven át nem találkoztam vele. És nem azért, mert ő nem volt rám és a húgomra kíváncsi, hanem mert anyukám úgy rendezte a dolgokat, hogy ez így alakuljon.

Döntések a válásomkor…

Ez az emlék adta meg nekem azt a lehetőséget, hogy a válásom során én másként döntsek, mint a kapott/látott minta.

Azaz úgy döntöttem, hogy nem számít, nekem és a volt férjemnek milyen problémáink vannak egymással, a válás után a gyermekem kapcsolattartását az apjával 100%-ban támogatom.

• Elgondolkodtató, hogy a családom a láthatással kapcsolatos döntésem meghozataláig azzal támadott, hogy szerintük nem tettem meg mindent, hogy a házasságomat megtartsam, megmentsem, és igazából most minden sérelmemet félre kellene tennem és ki kellene békülnöm.
• Onnantól kezdve pedig, hogy a volt férjemnek biztosítottam a gyerek láthatását, és nemcsak 1-1 hétvégi napra, hanem komplett hétvégékre, hirtelen megváltozott a család. Már nem azt akarták, hogy béküljek ki a volt férjemmel, hanem azt, hogy ne adjam oda neki a gyereket. Hisz ha engem bántalmazott, akkor a gyerekkel is bármikor megteheti.

Mivaaan? Ez most komoly?

Ott álltam értetlenül a családom előtt és úgy döntöttem, hogy kiállok a döntésem mellett.

Pár év kellett, míg a család belenyugodott, mert felfogták, hogy a duruzsolás ellenére megyek a saját fejem után.

Kemény helyzetek a válás után…

Azt mindenképp fontosnak tartom megosztani veled, hogy ha kiveszem a képletből a családomat, és csak a lányomat, magamat és az apukáját nézem, kemény és munkás évek vannak mögöttünk.

Volt egy időszak, amikor a gyerek azt mondogatta, hogy igazából nem tudja, hogy hol van otthon.

Elege van abból, hogy itt is van, meg ott is van. Neki nincs is igazi otthona. Ő ezt így nem akarja tovább!

Persze, ha külön-külön vettük, mindkét helyzetben jól érezte magát, csak összességében adott neki egy ’sehova se tartozás’ érzést.

Ott álltam tehetetlenül és úgy éreztem, bárhogy is cselekszem, csak rosszat tudok tenni.

Mardosott a fájdalom mélyen, belül, hogy én a lehető legjobbat akartam a gyerekemnek, (hogy életének része legyen az apja), de az általam választott út ugyanúgy nem jó, mint amit anno anyukám választott nekem!

Akkor hol van itt az igazság?

Van egyáltalán igazság?

Miért ilyen igazságtalan ez az élet?

Pár álmatlan hét után arra jutottam, hogy már elég nagy, (iskolás volt), hogy kifejezze, hogy mit is akar.

Ha már azt meg tudta mondani, hogy mit nem akar, akkor biztosan azt is tudja, hogy mit akar, csak hát meg se kérdeztem.

Határozottan éreztem, hogy ez az igazi megoldás.

És nekem már csak annyi a dolgom, hogy megkérdezzem, meghallgassam és elfogadjam a válaszát, aztán abban támogassam őt.

De ha ilyen egyszerű lenne az élet, minden olyan könnyű lenne.

(Megjegyzem, pedig egyszerű az élet, csak ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy túlbonyolítsuk, és abból nagyon nehezen engedünk.)

Szóval nem tudta megmondani a gyermekem, hogy mit is akar.

Azt tudta, hogy anyut is akarja, aput is akarja. Egyikkel és másikkal is akar lenni.

Azt érti, hogy anya és apa nem tud együtt lenni, de azért reménykedik benne, hátha mégis.

Aztán megoldás hiányában haladtunk tovább a megkezdett úton. Velem élt továbbra is, minden második hétvégét (péntek délutántól hétfő reggelig) és a szünetek egy részét az apukájánál töltötte.

Amikor ez a probléma elcsendesült benne, akkor jött az, hogy az apukája új párját mennyire szereti akkor, amikor együtt sminkelnek, körmöt festenek, frizurázkodnak, amúgy meg mennyire utálja bizonyos dolgokért.

Na, ez tipikusan az a helyzet, amikor nehéz bármit is mondani.

De valamit csak kell mondani, hisz a gyermekem hozzám fordult és velem osztotta meg a legbensőbb érzéseit.

Hiába tudtam, hogy kiről van szó, hisz ismertem, mert már láttam jó párszor. De valójában nem ismertem azt, akivel problémája volt.

Akkoriban nem hogy nem tudtam asszertíven kommunikálni, de még azt se tudtam, hogy létezik egy olyan kommunikáció az emberekkel, amivel sokkal könnyebb magamat és őket is megértetni és megérteni.

De ahogy visszaemlékszem, sikerült objektív maradnom és érzelmileg nem vonódtam bele a gyermekem fájdalmába.

Azaz sorra vettem vele, hogy a jó, az miért igazán jó és a rossz, miért igazán rossz.

Arra törekedtem, hogy megértsem őt, érezze, hogy vele vagyok, de mégis az adott személy „földbe döngölése” helyett a viharos érzelmei kisimuljanak.

A konkrét mondatokra nem emlékszem, csak az érzésre, hogy sikerült megegyezésre jutnom vele.

Számos más, apróbb és nagyobb nehézséggel néztünk szembe az évek során, amikbe most nem megyek bele.

(De akár az is elképzelhető, hogy a későbbiekben még írok róla.)

Visszatekintés

Visszatekintve ugye onnan indultam, hogy nem fogok elválni, de aztán mégis elváltam.

Igazán hálás vagyok magamnak, hogy az akkori énemben volt bátorságom lépni és változtatni.

Azt gondolom így utólag, hogy bár nem volt könnyű az eredeti döntésemet felülírva elválni és az utána következő évek sem voltak könnyűek, mind a gyermekem, a magam és a volt férjem szempontjából is jó, hogy így alakult.

Hiszen így nem egy marakodó, veszekedő, romboló energiákkal teli légkörben nőtt fel a gyermekünk.

Ezzel nem azt mondom, hogy az évek során ezeket az energiákat egyáltalán nem tapasztalta meg tőlem a lányom a későbbi párkapcsolataim révén.

Mert igen, számtalanszor mutattam erre példát neki öntudatlanul, egészen addig, amíg az önismeret segítségével nem kezdtem el ezeket a régi, szüleimtől hozott programjaimat felismerni és felülírni.

Eközben pedig a lányom már betöltötte a 20. évét is és megkezdte a maga életét kialakítani.

Különösen fontosnak tartom megemlíteni, hogy a saját magam megismerése és az önismeret révén elért változásaim is mintaként szolgálnak a lányomnak, és ezáltal ő is kezdi felfedezni a múltját.

Kezdi meglátni azokat a programokat, amik gátolják a kiteljesedésében és annak az életnek az élésében, amit ő valójában akar. Így van lehetősége eldönteni, hogy felülírja-e azokat vagy futtatja tovább a saját életében.

Én anyaként mindig támogatni fogom, hogy a saját életét élje.