Kettesben

Emlékszem, régen, amikor még nem voltak gyerekeim, imádtam terveket írni. Mindig rengeteg dolgom volt, százféle programot kellett elhelyeznem a naptáramban. Excel táblázatokat töltögettem a feladataimról, a nyaralási terveimről, mikor mit fogunk csinálni a párommal és volt, hogy még a szexet is beleterveztem az időbe… nehogy elfelejtsük! 😀

 

Hármasban

 A döbbenet új – a szokás a régi

Miután anya lettem megdöbbenve tapasztaltam, hogy hiába tervezek el én bármit, az élet – akit Dorkának hívnak –, rendszeresen felülírja ezeket. A lányom igen hektikusan aludt, sem az időpontot, sem az időtartamot nem tudtam annyira belőni, hogy e köré biztosra tervezhessek valamit, segítséget pedig akkor még elég nehezen fogadtam el, holott vállalkozó szellemű nagyszülőből nem volt hiány.

Azért én terveztem.

Ugyanúgy, ahogy addig. Na de minek?

A kedvenc történetem ezzel kapcsolatban a babaúszás meghiúsulása. A hétvégi babaúszásra ugyanis már csütörtökön be kellett jelentkezni azzal a megkötéssel, hogy aki nem tud eljönni, annak is levonják az alkalmat a bérletéből. Én körülbelül szombaton délelőtt tudtam tippelni a jelekből, hogy vajon lesz-e akár csak elvi lehetősége annak, hogy eljutunk az uszodába, de azért megpróbáltuk. Kétszer sikerült. A harmadik alkalommal tűkön ülve, összekészített csomaggal vártam, hogy felébredjen a lányom az alvásból és tíz perccel a foglalkozás kezdete előtt meg is tette. Be voltam sózva, meg kellett próbálni. Öt perc múlva már kocsiban ültünk és pontosan kezdésre az uszoda előtt voltunk… de nem volt parkolóhely. Akkor lassan kifújtam a levegőt és nyugodt hangon szóltam a férjemnek, hogy hajtson tovább, kocsikáztunk egyet. Ennyit nem ér a babaúszás, és semelyik másik program sem.

 

Rugalmasság… vagy nem?

Miután beláttam, hogy a korábbi tervezési gyakorlatom nem működik, meglehetősen kétségbeestem. Most akkor hogyan tovább? Csinálhatok én valamit egyáltalán? Van értelme bármit is tervezni? Ha valami nem jött össze, vagy nem úgy, ahogy gondoltam, mérges és csalódott voltam. Utáltam, hogy semmit nem tudok, és nem akartam folyton csalódni. Rugalmasság! Aha! Ez kell! Hagyjuk, hadd történjen, ami történik. Majd kialakul. És ezzel elengedtem a terveimet. A programokat. A szórakozást. Mindent. És a napok ezután nyugalmasan teltek egymás után.

Csak teltek…

csak teltek…

khöm…

még mindig…

Én pedig unatkoztam. Azt vártam, hogy a lányom aludjon, mert akkor én majd tudok csinálni „valamit” – bármi is legyen az a „valami”. Magam sem tudtam. Sodródtam a mindennapokkal.

 

Rendszer

Egészen korán visszamentem dolgozni, a lányom még nem volt kétéves. Akkor megtapasztaltam, milyen az, amikor minden percem be van osztva. Munka, szoptatás, alvás – munka, szoptatás, alvás – munka, szoptatás, alvás… Na jó, néha ettem is. Csodálatos rendszer volt. Mivel 24 órába nem fért bele semmi más, nem is volt gondom a tervezéssel. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne mentünk volna például nyaralni vagy hétvégén valahova, de ezeket a programokat már nem én szerveztem. Nem is tettem mást, csak próbáltam ébren maradni.

 

Négyen

Csak aludjunk

A lányom és a fiam – ég és föld. Míg a csecsemő Dorka rendszertelenül és keveset aludt, addig a csecsemő Patrik ÁLLANDÓAN aludt. De tényleg. Előfordult, hogy a huszonnégy órából huszonegyet aludt és az ébren töltött maradék három órát négy részletben vitte véghez. Biztosan sejtitek…. IMÁDTAM! 😀 Fel nem ébresztettem volna a világ minden kincséért sem. Nem kell nekünk sehova sem menni. Csak aludjunk.

 

Felébredés

Elröppent öt év. Már négy év alatt eljutottam a teljes kimerülésig, az utolsó év már csak a depresszió bónusz volt. Ezek alatt az évek alatt folyamatosan jártam terápiákra, hogy megjavítsam magamat, az életemet, a hozzáállásomat és egy ideig mindig jobban is éreztem magamat, de a lendületem idővel elfogyott, a problémák visszatértek vagy újak jelentkeztek. Átütő változásra nem voltam képes.

Ekkor botlottam bele az Otthonfa Önismereti 33 kihívásába, ahonnan pozitív megerősítő mondatokat kaptam, és ezek számomra hihetetlen módon elkezdték átformálni a gondolkodásomat több szinten is.

Ami a tervezést illeti, hamar rájöttem: céltalan vagyok. Nincsenek céljaim. Egy se.

A NAGY céljaim: legyen egy jó munkám, egy férjem, egy lakásom, két gyerekem, egy autóm – mindaz, amit még gyerekként a szüleimtől szívtam magamba –, mind-mind megvalósult abban a pillanatban, ahogy a fiam megszületett.

A kis céljaim elvesztek a kezdő anyák szokásos őrületében. Maximum rövid időre került előtérbe egy-egy rövidtávú cél.

Célok nélkül mégis mit tervezzek?

A következő pelenkacserét, hisztikezelést vagy bevásárlást? Na, ne viccelj!

Miért érdemes felkelni reggel? Miért érdemes felöltözni, meginni a reggeli kávét és elindulni?

Csakis a saját, szívből jövő céljaimért!

 

Célorientáltan

Célokat kitűzni végtelenül egyszerű és rettentően nehéz – vagyis csodálatos. Most, hogy megvannak… no jó… vannak céljaim és eldöntöttem, hogy megvalósítom őket, hirtelen tele lettem betervezendő programokkal.

Újra rengeteg feladatom van és százféle dolgot kell elhelyeznem a naptáramban. Már nem Excel táblát használok, hanem igénybe veszem a Google Naptár segítségét, de a lényeg ugyanaz: mindent eltervezek és fel is írok. MINDENT. Még a tervezést is betervezem. No és a szex….? Azt nem, mert már tuti nem felejtjük el. 😀