Október eleje van, egyre csípősebb az idő és már eltelt az első hónap az iskolai időszakból.
Ahogy elnézem a szülőket és gyerekeket reggel, az iskola előtt, már nem látom azt a nagy zsizsegést, mint szeptember elején.
Nincs tömeg, egyik gyerek sem sír és a szülők is egyre könnyebben engedik el a csemetéik kezét. Beállt az új rend.
Idén ősszel lett a lányom iskolás. Egyszerre kezdte az évet 25 másik kisgyerekkel az osztályában, két további elsős osztály tagjaival az iskolában, és számos további elsőéves tanulóval a városban vagy az országban.
El sem tudom képzelni, hogy hány család élete, napi rutinjai alakultak át szeptember elején, vagy már kicsit korábban. Hiszen amikor először megy a gyermekünk iskolába, a család is nagy változáson megy keresztül.
A nevelési intézményekhez való alkalmazkodás mindenkit érint. A családban a szülők feladata nagyon sokrétű:
- Felkészítik a gyerekeiket az új helyzetre, bátorítják őket.
- Beszerzik a megfelelő iskolai eszközöket, amit hosszú-hosszú listákban kapnak meg.
- Ismerkednek társszülőkkel, pedagógusokkal, tájékozódnak a szokásokról.
- Követik az iskolai híreket több csatornán is – iskolai honlap, szülői csoportok, levelezőlisták.
- Gondoskodnak a megváltozott napi rutin betartásáról – hogyan keltsük fel reggel 6-kor a gyereket és társai.
Jó lenne ezt a változást minél könnyebbé tenni, és mindenbe gyorsan belerázódni a gyerekek és saját magunk érdekében is, ugye?
Nekem idén ősszel egyszerre lett a lányom iskolás és a fiam óvodás. Ez akár azt is jelenthette volna, hogy teljes izgalomban ég a család, de mi szokásos nagyvonalúságunkhoz méltón, viszonylag keveset foglalkoztunk azzal, hogy hogy is lesz, mi is lesz, mivel készüljünk a nagy eseményekre.
’A minden rendben lesz, minden ki fog alakulni szépen lassan’ elvet követtük és ezt alapvetően az érintett intézmények is támogatták.
Csak olyan pedagógusokkal találkoztam mindkét helyen, akik könnyed lazasággal kezelték azt, hogy hamarosan elindul az új nevelési/tanítási év. Megnyugtató volt ezt látni.
Augusztus végén bevásároltunk az iskolához szükséges kellékekből, majd a nyári szünet utolsó hetében egy pár napos, iskolás beszoktatással és egy ovis szülői értekezlettel hangolódtunk rá a közelgő változásra.
Itt is, mint minden változásnál, a gyerekek magabiztossága és nyugalma nagyban függ a szülők hozzáállásán.
Mi mutatunk példát a gyerekeinknek. Ha mi jól vagyunk egy helyzetben, akkor ők is jól lesznek.
Ebből kiindulva én alapvetően arra koncentráltam, hogy én jól legyek. Hidd el, ez mindig jó cél! 😊 Ez nálam azt jelentette, hogy:
- ne aggódjak,
- ne szervezzem túl,
- ne agyaljak rajta, mi lesz,
- ne stresszeljek.
Ehelyett inkább:
- bízzak magamban, a gyerekeimben, az intézményekben;
- vegyem lazán és rugalmasan az év eleji csetlést-botlást, a sajátomat és másokét is;
- fókuszáljak csak arra, amit itt és most el kell döntenem, meg kell tennem;
- maradjak békés és nyugodt belső állapotban.
A bizalom, a rugalmasság és a fókuszálás egy-két csetlés-botlással egészen jól is ment.
A békés és nyugodt állapot megtartásában a harmadik hét körül kezdtem érezni, hogy valami zavar van. Mégiscsak változásban vagyunk, ideje volt, hogy tudatosabban figyeljek a hatására.
A nehézséget, mint utóbb kiderült, alapvetően az új napirend, új rutinok kialakítása okozta nálunk.
Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy korábban kell kelni, bár az sem piskóta.
Sok apró, új feladat kúszott be az életünkbe, amikre ezentúl figyelni kell és a megszokott feladatok (szokásos reggeli és esti tennivalók) is „határidősek” lettek.
Egy-két hétig még beszokós volt a lányunk a suliban (két hétig csak 8-tól 12-ig járt), addig nem volt fix, megbeszélt napirendünk. Emiatt kicsit sodródtunk a mindennapokkal, el-elcsúsztunk reggel, de főleg este.
A harmadik, már „rendes” héten az tűnt fel, hogy ő is hisztis, meg én is hisztis vagyok a két kritikus időszakban.
Egy különösen puffogós, veszekedős reggel után a kocsiban vártam a gyereket, hogy „elkészüljön és végre indulhassunk! Áááááá!”, és volt pár percem rendezni a gondolataimat.
Azt akkor tudatosítottam, hogy valami nem jó sem nekem, sem neki. Na, de mi?
Először magamba néztem gyorsan.
Az túl egyszerű, hogy „a gyerek ez meg az… az iskola ez meg az… a világ ez meg az…”. Én érzem magam rosszul, én csinálok vagy nem csinálok valamit, amitől rosszul vagyok.
Rájöttem, hogy a sok apró, új dolgot, ami bekúszott az életünkbe, és a határidők betartatását is mind én csinálom.
Ráadásul rejtetten. A többiek nem is tudják.
Mártírt csinálok magamból úgy, hogy csak én tudom, aztán szenvedek tőle, de azt is csak én tudom.
Nekik semmi esélyük sem elismerni a fáradozásaimat, sem besegíteni a feladatokba a célok elérése érdekében.
Ja, mert hogy célok sincsenek sehol, maximum az én fejemben, de kimondva nem.
Én azt gondolom, hogy ősi minta ez az anyák körében, amit a bennünk lévő gondoskodási vágy hoz elő öntudatlanul.
Én örültem, hogy erre rájöttem és el is döntöttem, hogy összeírom az új feladatokat és megbeszélem a lányommal, hogy mik ezek, mire kell figyelni és miben tud részt venni ő is.
Persze ahhoz, hogy őt fel tudjam motiválni arra, hogy segítsen nekem, ki kellett találnom azt is, hogy ő mitől hisztis és miben tudok segíteni neki én.
Tehát lássuk a gyereket. Mi lehet a hiszti gyökér oka?
Ezen sem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, hisz ismerem a gyerekemet.
Ez működött is akkor az ovis év végéig mindenki boldogságára.
Most azonban ugyanaz a gyerek fáradt. Nagyon fáradt.
Nem alhat napközben, (nem mintha akarna, de nem is tud, és ez azért különbség), egész nap pörög, rengeteg az újdonság, alkalmazkodik, figyel a suliban – mentálisan is elfárad.
A fáradt gyerek pedig rosszul érzi magát, úgyhogy ezen változtatni kell.
A reggelt azért még végig puffogtuk, sőt délután is morcosan indultunk, amikor elmentem érte, de végül vettem egy nagy levegőt és felajánlottam egy fagyizás melletti napirend megbeszélést.
Egy rendkívüli meetinget, ha úgy tetszik.
Az ajánlatom a gyerek felé a következőképpen nézett ki:
- Látom, hogy rosszul érzed magad és úgy gondolom, hogy azért, mert nagyon fáradt vagy.
- Én is rosszul érzem magam, mert egyedül vagyok az iskola körüli dolgokkal, de tudom, hogy nem is tudod, mi mindent kell megtenni ahhoz, hogy te rendben eljuss az iskolába.
- Gyere, nézzük át, mik ezek és osszuk be, hogy ezek közül a továbbiakban ki mit csinál.
- Beszéljük meg azt is, hogy ezeket hogyan csináljuk úgy, hogy te a lehető legtöbbet pihenhess.
És megbeszéltük. 😊
A sok apróság jó része maradt az én feladatom, csak azt kértem, hogy vegyen benne részt, hogy lássa, mi történik.
A határidős napi tevékenységeknél pedig megegyeztünk abban, hogy én támogatom őt, hogy a lehető legtöbbet tudja aludni, ehhez megbeszéltük, hogy mikor kell lefeküdni, mikor fogom ébreszteni, és ezekből visszafejtettük a meseolvasás, a fürdés, a vacsora időpontjait. Hiszen a reggel mindig előző este kezdődik, akkor már sok minden eldől.
Ő azzal vesz részt a dologban, hogy betartja ezeket az időpontokat és nekem nem kell noszogatnom semmire sem.
Ez nagy felszabadulás mindig és sokkal békésebbek is vagyunk.
Mivel olvasni még nem tud, az egész egyeztetett napirendet képekkel illusztrálva megszerkesztettem és kitettem a falra. Még órák is szerepelnek rajta, hogy össze tudja hasonlítani a megbeszélt időpontokat a falióra állásával.
Jól látszik ebből a kis időszakból is, hogyan alakul ki egy új rend.
- Elindul egy újdonsággal, új helyzettel, új szereplőkkel, új célokkal.
- Egy ideig csak figyelünk és tapasztalunk, milyen hatással van ez ránk.
- Idővel meglátjuk a következményeket, a jókat és rosszakat is, és már tudjuk, min kell nekünk változtatni, miben kell segítséget kérni, hol kell megegyezni, mit kell elengedni.
- Gyors összegzés, megszületnek az új megegyezések és már megyünk is tovább.
- Megváltozott az élet, új rend született, de már természetes is, hiszen jó benne lenni.
Ugye, nem is ördöngösség?
Figyelem magamat, figyelem a környezetemet, néha megállok, összegzek és változtatok, ha kell. És mindig, mindent megbeszélek – magammal is. 😊
