Interjú dr. Kádár Annamáriával III. rész
Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta: A mai teljesítményorientált világban, amikor a szülők már óvodáskorban is több foglalkozásra viszik el a gyereküket, és amikor a legtöbb szülő tökéletes és sikeres gyermeket akar nevelni, vajon mikor jár el a szülő a legjobban ezzel a témával kapcsolatban?
Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Ez attól függ, hogy mit értünk a tökéletes meg sikeres gyerek alatt. Azt értjük-e alatta, hogy a gyerek külső sikereket halmoz fel? Vagy, hogy jóban van önmagával?
Én azt gondolom, hogy az igazi siker az, hogy ha egy ember megtanul önmaga lenni, megtalálja azt a helyet, azt a területet, ahol jól érzi magát. Ahol ki tudja bontakoztatni a képességeit.
És ez nagyon sokszor a szülői elképzelésekkel ellentétes út lesz majd…
Az igazi siker az az, hogy az az út, amin én járok, az tényleg az enyém és nem a szülőm által megálmodott életpálya vagy karrier.
Valljuk be, hogy főleg az elsőszülött gyerekeknél a szülőknek vannak irracionális elképzelései. Elképzelik, ahogy a kislányuk A diótörőben táncol. De nem valami mellékszerepet, hanem minimum a főszerepet… És a szülő elképzeli, hogy akkor ő milyen büszke lesz ott az első sorban ülve.
A kérdés az az, hogy ki, mikor mond le az ilyen irányú vágyairól? Ki, mikor ismeri fel, hogy egy előre megálmodott dolgot akar rátenni a gyerekére, ami nem jó a gyereknek, mert nem az ő álma?
Érdekes, hogy Japánban úgy választják ki gyerek nevét, hogy időt adnak arra, hogy megismerjék a gyereknek a természetét, sőt, egyáltalán megnézzék, hogy milyen a világ körülötte, mikor megszületett. Gyakran egy-két hét, egy hónap telik el, mire a gyerek nevet kap…
Én azt gondolom, hogy az egész nevelési folyamat is ilyen kellene, hogy legyen. Én megismerem a gyerekem igényeit, szükségleteit és ebben tudom támogatni.
És úgy irányítani, hogy ne telepedjek rá helikopter szülőként. Nagyon sokszor azt látom, hogy az Alfa generációs gyerekek szülei nagyon átestek a helikopter szülőségbe, azaz mindig jobban tudnak mindent, mint a gyerek, hogy ide kell járni, hogy ezt kell csinálni. Nagyon sokszor az egész erőltetésbe megy át, és ez nem jó.
A gyerek végigcsinálja egy bizonyos pontig, hacsaknem nagyon promoter vagy kontroller típusú, mert akkor nagyon korán elkezd lázadni, és azt mondja, hogy ’Nem!’ és kész.
Az ilyen típusú gyerekek például jóval könnyebben ki tudják fejezni az elégedetlenségüket is.
De egy elemző vagy egy supporter típusú gyerek, aki nagyon függ a szülőtől és kapcsolódik hozzá érzelmileg, ő viszont bólogat. Bólogatni fog, és ha végig is csinálja, az kérdés, hogy milyen áron.
Milyen áron lesz ő majd sikeres?
Felnőttként szerintem az egyik legfontosabb kérdés, amire választ kell adnunk, hogy a gyerek, aki voltam, büszke lenne-e arra a felnőttre, akivé váltam.
Nem anyukám kell, hogy büszke legyen rám, hanem én kell, hogy büszke legyek magamra.
Az egy másik, ettől független dolog, hogy anyukám és apukám büszke rám.
Még akkor is, ha mondjuk ők engem vezérigazgatónak álmodtak meg, én meg szabadúszó újságíró vagy fotós vagyok. Mert miért ne lehetne bármilyen típusú karrier jó attól, hogy az enyém és a sajátom csak azért, mert én azt szívemből szeretem?
Azt gondolom, hogy nagyon sok mindennek ellent kell állni. Például én is a saját lányaim nevelése kapcsán arra törekszem, hogy minél több területet lássanak meg, vagy akár fedezzenek fel. És a döntés, az majd ráér később.
A lányaim például nem járnak semmilyen rendszeres tevékenységre. Voltak ugyan népi gyerekjáték foglalkozáson vagy néptáncos alkalmakon, de oda sem járnak rendszeresen.
Ugyanakkor a gyerekeim végigjátszották gyakorlatilag a világ összes játszóterét. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a mozgáskoordinációjuk, az jó legyen, hogy levegőn legyenek, meg hogy lássanak, tapasztaljanak a világban.
Én azt gondolom, hogy kisiskoláskorban ki lehet már választani egy, maximum két olyan tevékenységet, ami igazán tetszik a gyereknek. De ahhoz, hogy idáig egy gyerek eljusson, minél több dolgot kell látnia, és ezen belül fogja azt tudni, hogy mi az, ami tetszik neki.
Az is érdekes kérdés, hogy abbahagyhatja-e a gyerek vagy sem az adott tevékenységet, sportot, foglalkozást. Sok szülő azzal szembesül, hogy ha már annyit belefektettünk és már olyan jól megtanult a gyerek például zongorázni, akkor most, miért pont most hagyná abba.
Az olvasónak is van joga nem olvasni, az oldalt átugrani, a könyvet be nem fejezni ….Szerintem a plusz tevékenység esetében is egy ilyen fontos szabály kellene mindez, hogy legyen.
Persze nem könnyű mérlegelni, hogy a gyerek első ellenkezése ellenére próbálkozzon-e tovább a szülő…, ez nagyon helyzetfüggő.
Ha a tanár, az edző jó, akkor ő át tudja lendíteni a gyereket ezeken a pontokon.
Ha tartós ellenállás van azonban, akkor mindenképpen változtatni kell. Most eszembe jut az, hogy én is negyedikes koromra értem meg arra, hogy ki tudtam azt mondani, hogy
„Én nem akarok balettozni.”
Ha más lett volna a pedagógusom, lehet, hogy másképp alakult volna. Nagyon jó volt, hogy a szüleim támogattak engem ebben a döntésemben.
Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta: „A túl sok” világában élünk, ahol minden elérhető, minden megvalósítható.
Ebben a világban a gyerekeknek kifolyik a szobájukból a játék, talán mégsem játszanak ezekkel olyan sokat. Mindezek mellett hogyan érhető el az a játékosság, amelyben a gyermek és a szülő is kapcsolódni tud?
Talán a mese lehet ennek az egyik legjobb eszköze?
Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Nemcsak a mese az egyetlen eszköz a kapcsolódásra a szülő és a gyermek között.
Vannak nagyon jó, gyakorlatias dolgok, amik például Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvében nagyon jól le vannak írva.
Például, hogy hogyan kell eltenni a játékokat, hogyan kell a játékokat kiszelektálni, hogyan kell átrendezni a gyerek terét, mennyi strukturálatlan időre van szüksége a gyereknek, a külső képeket hogyan kell csökkenteni stb.
Ebben a könyvben tényleg minden pontról pontra le van írva. Ez is használható akár útmutatóként.
De az is jó, ha például kiviszem a gyereket a saját környezetéből és elutazunk, vagy mondjuk hétvégén elmegyünk egy falusi környezetbe kirándulni.
Egyszerűen más ingereket mutatok neki, mint az, ami ott van a lakásban és ami nap mint nap az élete része. Kicsit kiemelem a saját komfortzónájából, ez már önmagában is sokat segít.
Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta: Mi a fő üzenete az Alfa generációs szülőknek?
Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Nagyon sokszor azt látom, hogy szerencsére a gyerekek röhögés nélkül ki tudják bírni ezt az egész nevelési folyamatot, amit sokszor alkalmazni akarunk rajtuk…
Az egyik fő üzenetem a lazaság, a humor meg a derű. Meg az önreflexiónak az a szintje, amikor már nevetni tudunk a saját hülyeségeinken.
Ne vegyük olyan véresen komolyan ezt az egész folyamatot, mert az egész gyereknevelés szerintem olyan, mint egy tangó. Ebben a folyamatban kölcsönösen vezetjük egymást, alkalmazkodunk a helyzethez, nincsenek előre betanult tánclépések. Egy lépés van, ami fix és azon kívül pedig szabadon alkothatjuk meg ezt a táncot.
Ebben benne van az is, hogy megismerem a gyereket, megismerem önmagamat, megismerem a világot.
És ebben el kell tudnunk fogadni azt is, hogy nem tökéletes szülőként, hanem elég jó szülőként vagyunk benne.
Ha pedig felismerjük és letesszük a helikopter szülőséget, akkor az a legjobb, ha ’világítótorony’ szülőként tudunk jelen lenni, aki mindig ott van, elérhető a gyerek számára, és olykor szabadon tudja elengedni és el tudja fogadni. Nagyon sok mindent el kell tudnunk fogadni.
Én is a saját lányaim felnőttkorára gondolok…
Egyáltalán hol fognak tanulni, milyen partnert fognak választani, és ebben tényleg szerintem szükséges egyfajta nyitottság meg rugalmasság.
Mert mi van akkor, ha egy kontinenssel odébb fognak élni, mi van akkor, ha az unokám harmadik generációjú lesz?
Mi lesz, ha egy erdélyi, magyar anyuka és egy francia apuka gyereke összeházasodik egy mexikói anyuka meg egy finn apuka gyerekével? Nem mondhatjuk meg a gyerekeknek, hogy fiam, te nem lehetsz senki másba szerelmes, csak ebbe meg abba…
Lehet, hogy például nagymamaként arra leszek kényszerülve, hogy egy teljesen vadidegen nyelvet tanuljak meg.
Vagy lehet, hogy együtt költözünk el a gyerekünkkel valahova.
Vagy ki tudja, lehet, hogy itt maradunk, tehát lehet, hogy….
Nagyon kell a rugalmas alkalmazkodóképesség, hogy nemcsak a digitális változásokhoz, de a mindennapi életünkhöz is szeretettel és elfogadóan tudjunk hozzáállni.
Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta: Mi az ön fő küldetése?
Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Az én legfőbb küldetésem az az, hogy a mesét kicsit visszacsempésszem a családok életébe. Én a mese alatt nemcsak a népmesét, a kortárs mesét értem, hanem az életmesét is.
Én a családtörténetnek, a gyerek saját történetének a fontosságát hangsúlyozom. Ezért is készítettem el ’A TE meséd – Történetek rólad, neked’ című rendhagyó naplót, amiben a szülők visszamenőleg is leírhatják a gyereknek a teljes élettörténetét.
Azt, hogy hogyan választották ki a nevét, hogyan fogadták, hogyan várták. Egészen a serdülőkorig, hogy mikor érezték úgy, hogy már nem bírják tovább és mikor engedték el a gyereket az első éjszakai buliba.
Ebbe nem statisztikai adatok kerülnek bele, hogy mikor hány gramm meg hány centi volt a gyerek és melyik foga bújt ki hamarabb, mert ezek szerintem húsz-harminc év után már lényegtelen információkká válnak. Ami megmarad, az a történet… a gyerek saját élettörténete.
Fontos, hogy minél többet meséljünk a családunkról is a gyereknek. De nem kilúgozott történeteket, amelyekből kihagyjuk a fekete bárányokat meg a nehézségeket és a kudarcokat.
Én azt gondolom, hogy ha csupán annyit változtatnánk a világunkban, hogy minden szülő egy órácskát mesélne este a gyerekének, aztán lekapcsolná a villanyt, majd nem sokkal ezután maga is lepihenne, akkor reggelente nem lenne annyi zsémbes anya, apa és felnőtt mindenhol…
Mindenki kialudná magát és mese formájában mindenki megkapná azt, hogy jó a világban lenni, jó, hogy vannak álhősök, sárkányok meg nehézségek – merthogy ezeket nem lehet letagadni.
De igenis vannak segítőtársak és működnek a valós világunkban is a mindennapok csodás véletlenei.
Egyszer csak a gebéből táltos paripa lesz, egyszer csak ott terem egy segítőtárs.
Ezzel a hittel és bizalommal indulunk az útra mint a mesék legkisebb hősei. És bízhatunk abban, hogy akár mi, akár a gyerekeink a saját életmeséjük hősévé tudunk és tudnak válni.
Dr. Kádár Annamáriát megtalálhatod itt: https://www.facebook.com/Mesepszichologia/
