Mit tanított nekem a lányom és az óvoda kezdés?

 

A lányom két évvel ezelőtt kezdett óvodába járni. Három és fél éves volt akkor. Én már nagyon vártam, hogy elkezdődjön az óvoda. A kisfiunk négyhónapos volt és bár nagyon sokat aludt, én mégis hagytam magam kimerülni. Az óvodát is, mint akkoriban szinte minden segítséget, a pihenéssel azonosítottam és vágytam rá. Éppen ezért nagy örömmel, aggodalmak nélkül kísértem a lányomat már augusztus végén az oviba, hogy ismerkedjen a közösséggel, az óvó nénikkel és dadusokkal. Azokon a délelőttökön ott is maradtam vele, mert megtehettem, és mosolyogva tapasztaltam, hogyan illeszkedik be gyorsan a gyerekek közé. Neki ez könnyen ment.

Az első „hivatalos” nap mégis balul ütött ki. A lányom, aki addig sosem csinált ilyet, egy hatalmas földhöz verős hisztit nyomott le a délelőtt közepén.

Hogy miért?

Erre szinte azonnal tudtam a választ.

Megegyeztünk valamiben és én nem tartottam magam a megegyezéshez.

Elmondtam neki előre, hogyan fog kinézni a napja. Szerintem nagyon fontos, hogy tudja, mire számíthat, mikor mi fog történni – legalább nagy vonalakban.

Aznapra az volt a terv, hogy én délelőtt még ott vagyok vele, bent ülök a csoportszobában, kint vagyok vele az udvaron is. Ebéd előtt megyek haza, ő az oviban ebédel, alszik egy nagyot és mire felébred, várni fogom a csoportszoba előtt. Jó terv volt és illeszkedett az óvoda életébe is, ezt korábban megbeszéltem az egyik óvó nénijével.

Végül ez is történt, de ehhez szükség volt arra, hogy a lányom egy tökéletes, önérdekérvényesítő hisztivel emlékeztessen az ígéretemre.

Amit „elfelejtettem”.

Nem tudatosan, persze. Egyszerűen dolgoztak bennem a megfelelési kényszereim.

Az óvó nénik az első öt percben a kezembe adtak egy kérdőívet azzal, hogy töltsem ki – KINT. Én bólogattam, szóltam a lányomnak, hogy kicsit kimegyek papírt tölteni és jövök vissza. A kérdőív azonban olyan hosszú volt, hogy a lányom végül megunta és utánam jött. Erre azonban már rossz szemmel néztek az óvodában és mikor végeztem, azt javasolták, hogy menjek csak el messzire, mert nem lesz az úgy jó, hogy a gyerekem utánam jön.

Nem ez volt a megegyezésünkben.

Én mégis szót akartam fogadni az óvó néninek, mint egy jó kislány, és megpróbáltam elmenni. Ekkor borult ki teljesen jogosan a gyerekem. A reakciója elég hatásos volt ahhoz, hogy észre térítsen és gyorsan átgondoljam, mi is a fontos: megfelelni az óvó néninek, vagy betartani az ígéretet, amit a lányomnak tettem.

Nem kérdés, hogy melyik a fontosabb, ugye?

 

Mégis hogyan felejthettem ezt el?

Úgy, hogy az automatikus válaszreakció mélyen bennem volt, belém programozták még egészen kis gyerekkoromban. A szüleim jó gyereknek neveltek és én meg is akartam felelni az ő elvárásaiknak. Azt csináltam, amit kértek, úgy, ahogy kérték, ezért megdicsértek és én jónak, szerethetőnek érezhettem magam. Ez pedig idővel szokásommá vált.

Felnőve jó ember lettem. Továbbra is meg akartam felelni mindenkinek, akit valamilyen helyzetben önmagam felettinek éreztem – mindegy, hogy az óvodában az óvó néniről, az iskolában a tanárról, a munkahelyemen a vezetőmről vagy egy hivatalban az ott dolgozóról volt szó. Az elvárásoknak meg akartam felelni, betartani a szabályokat és szót fogadni.

Az önismeretben ezt a szokást nevezik „jó gyerek szerepnek”.

Ez az óvodai eset felhívta a figyelmemet arra, hogy ez nem minden esetben előrevivő, nem mindig támogatja a céljaimat és döntéseimet – sőt! Rájöttem, hogy annyira jó gyerek/ember vagyok, hogy még a lányomnak tett ígéretemet is figyelmen kívül hagyom egy szinte idegen ember elvárásai miatt. Ez a szokásom nem engedte, hogy kiálljak a megegyezésünk, az ígéretem mellett.

És ez baj. A jó gyerek szerep nemcsak itt, életem minden más területén is ugyanígy korlátozott. Akkor.

Most már tudatos önismereti munkával, egyre inkább leteszem a jó gyerek szerepemet, hogy úgy élhessem az életemet, ahogy én akarom. Elvárások és megfelelési kényszerek nélkül, döntéseimet önszeretetből meghozva.

A gyerekeink mindig tanítanak minket. Ezt egyre inkább tapasztalom, ahogy egyre jobban és jobban figyelem őket. A lányom segített nekem, hogy ki tudjak állni érte és általa önmagamért is. Mindig emlékezni fogok ezért arra a napra, amikor először ment hivatalosan az óvodába.