Tizenöt évvel ezelőtt történt…2003-ban Angliában, Londonban.
Ott álltam és vártam az általános iskola előtt. Körülöttem sok ’magamfajta’, külföldi babysitter álldogált és várta a gyerekeket a szülők helyett. De volt azért jó néhány anyuka is. Megakadt a szemem egyikőjükön, aki szép és csinos volt, hozzá illő színű és formájú ruhájában, természetes mosollyal, jókedvűen várta a gyermekét. Akkor átfutott rajtam egy gondolat… Ha gyerekem lesz, szeretnék én is ilyen jó nő lenni, mint ez az angol hölgy. És még arra is emlékszem, ami ezt a gondolatot akkor mozgathatta… mert milyen jó lenne a gyerekemnek, ha ilyen jó nő lenne az anyukája…
Aztán van még valami… ami úgy 25 éve történt Sátoraljaújhelyen. Tizennégy évesen álltam a nagy családi ház kisszobájában. Nyár volt, s már napok óta nagytakarításban voltunk otthon. Csak a szokásos nyári nagytakarítás… Tudod, amikor minden kikerül a szekrényekből, ki az udvarra, hogy szellőzzön. Addig a szekrényt kitöröljük, majd mindent belepakolunk a nap végén. És olyan friss, finom levegő illatú minden holmi. És persze ezt eljátsszuk mindennel a nagy házban. Az összes szőnyeggel, a képekkel és a tányérokkal a falon, és minden szekrénnyel….
A kisszobában Édesanyám néhány régi ruhája is előkerült a nagy szekrényből, így az aranyszínű Chanel-kiskosztüm, csodás szoknyájával és blézerével is. Anya pedig elmesélte, hogy a nagy fővárosban hogyan indult fiatalabb korában koncertre a zongoratanárnőjével, Ilonka nénivel. S elképzeltem Anyát, ahogy a nagyvárosban csinosan és fiatalon lépdel, remekül áll rajta a Chanel, a haja a fodrász munkáját dicséri, ahogy a kozmetikus keze is látszik szép és hibátlan bőrén. S kart karba öltve sétál a két nő, hogy a zongorakoncert örömét megélje…
S végül a közelmúlt…
Hat évet otthon lenni két kisgyerekkel maga a csoda, annak minden kihívásával együtt is.
Hat évet otthon lenni két kisgyerekkel nekem azt jelentette, hogy hat évig csak akkor mentem emberek közé, ha a napi menetrend vagy a kedvem úgy hozta.
Otthon lenni hat évet a gyerekekkel számomra azt is jelentette, hogy a régi ruhatáramból sok-sok, de inkább nagyon sok ruha évekig fenn kuksolt a szekrény tetején lévő dobozokban. Az indokok változatosak voltak: majd jó lesz, majd belefogyok, majd lesz alkalom, hogy felvegyem. De persze inkább az előbbi az igaz. Kár is szépíteni, hogy a várandósság alatt ugyan nem jött fel rám sok kiló, de a szoptatás másfél éve alatti időről, ez egyáltalán nem volt elmondható. Nemhogy jöttek, csak úgy rohantak fel a kilók.
Persze a plusz kilók fennmaradását nagyban segítette az, hogy az otthonlét hat éve alatt a két kisgyerekhez minden éjszaka többször is fel kellett kelni. A kisgyerekes napirend, a sok étkezés, a szinte napi mosás-teregetés-vasalás szentháromsága, a gyerekekkel való játék és foglalkozás szinte az egész nappalt kitöltötte. Kora reggel talán lehetett volna tornázni, ha a gyerekek nem lettek volna erősen koránkelők. Az este pedig inkább már arról szólt, hogy hogy nem szunyókálok el – mint régen a Nagyim a fotelban -, egy kis tévézés vagy beszélgetés közben.
És… amikor a hat év otthonlét alatt egy-egy nyugodtabb pillanatomban a tükörbe néztem, mindig megállapítottam, hogy azért vannak lehetőségeim, és sokkal több van bennem, mint ahogy most kinézek. Jók az adottságaim, csak nem igazán látszik most rajtam…
Ha visszaemlékezem az akkori önmagamra, akkor – most már így, a „dobozból” kint – látom, hogy az alábbiak jellemeztek:
- Nem figyeltem magamra. Nem befelé figyeltem, hanem kifelé, és mindenki másra. Mindenki más fontosabb volt, mint én.
- Nem ismertem igazából önmagamat.
- „Áldozatföldön” éltem és sokszor egóban.
- Kívülről vártam az energiát, a megerősítést és a dicséretet, és nem magamból.
- Nem tartottam magamat jó nőnek.
- Azért nem láttam soha igazán szépnek magamat, mert nem fogadtam el magamat. Azért nem fogadtam el magamat, mert nem ismertem igazából magamat.
- Nem szerettem – úgy igazából és teljes elfogadással – magamat.
- Nem hittem és bíztam.
- Nem voltam tisztában azzal, hogy mindennel mintát adok a gyermekeimnek. Mert ők tudatosan vagy tudat alatt, akármilyen kicsik is, már az első perctől fogva mindent elraktároznak. Elraktározzák azt is, ahogy teljes elégedetlenséggel a tükörbe nézek. És azt is, ahogy felveszem a játszótérre szánt ruhát, de igazából nem érzem benne jól magamat.
- Az én saját magamhoz való hozzáállásomat én is mintáztam.
Közben persze voltak próbálkozásaim. De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, annak a néhány tisztítókúrának nem tudtam megőrizni a tartós hatását. A személyre szabott táplálkozás több irányát is kipróbáltam. Ma is az egyik szerint táplálkozunk, hiszen nem vagyunk egyformák, így a táplálkozást is az egyénre kell szabni, mint ahogy a mozgást is, ezt ma már tudom.
De nem ez volt a kulcs. Nem ez volt a kulcs ahhoz, hogy valóban jó nőnek érezzem magamat, és én magam, legelsősorban magamnak, jó nővé váljak.
Aztán történt valami az életemben, egy fordulópont, amikortól lépésről-lépésre:
- elkezdtem magamat megismerni és
- megszeretni,
- hinni és bízni magamban,
- és elfogadni magamat.
És ami nagyon fontos volt nekem, hogy elkezdtem felelősséget vállalni a saját életemben, a saját életem minden történéséért.
És ennek az egyik mozgatórugója tudod mi volt? Az volt, hogy ráébredtem arra, hogy mindennel mintát adok és mutatok a gyermekeimnek.
- Mintát azzal, hogy megismerem az igazi önmagamat.
- Mintát mutatok azzal, hogy szeretem és elfogadom magamat.
- Mintát azzal, hogy a saját életemet élem.
- Mintát azzal, hogy hiszek és bízok magamban.
- Mintát azzal a lányomnak, hogy jó nő vagyok.
- Mintát azzal a fiamnak, hogy a nő hogyan érzi magát jó nőnek.
És kicsit később, már kint a ‘hatéves dobozból’ rá kellett arra jönnöm, hogy a kulcs ahhoz, hogy anyaként is jó nő legyek nem a férjem, a gyerekem, a barátnőim, a reklámok, a divatos kúrák, az új ruhák, a leszaladó kilók…. voltak, hanem ÉN MAGAM.
És mindez a felismerés aztán maga után vonta-húzta a következő lépéseket is, amik ezután történtek.
Ahogy elindult ez a változás belül, lassan kezdtek kívül, a külvilágomban, a 3D-ben is megjelenni a változások.., amik ezek voltak:
- Nem jöttem zavarba, ha magamat néztem a tükörben.
- A szekrény tetején porosodó régi ruhákat elajándékoztam… Helyet csináltam lelkileg és fizikailag is az új ruháknak. Olyan felszabadító és nagyon örömteli érzés volt.
- Összeszedtem magamat és beszéltem az egyik barátnőmmel, akinek mindig irigyeltem a ruháit. Tudtam, hogy pont az ‘önismereti és stílus megtalálási’ üzlete beindításán dolgozik.
Segített megtalálni a stílusomat és a színeimet. Sőt shoppingoltunk is egyet együtt. Kb. hat ruhát szereztünk be, de mindez hatalmas változást hozott az egész ruhatáramban, a kinézetemben, az önbizalmamban. Így történt, hogy megtaláltam a saját színeimet, amikben igazán jól érzem magamat.
Tudod, olyan ez, mint egy film.
A saját életem filmje.
A film forog belül és kívül.
Én vagyok a megálmodó, a producer, a rendező és a főszereplő.
Nagyon hálás vagyok, hogy van egy filmem, ami úgy 100 év hosszú.
Nagyon hálás vagyok, hogy vannak fontos és általam választott szereplők a filmben.
Nagyon hálás vagyok, hogy most már tudom, hogy ez az én filmem és nem másé.
Nagyon hálás vagyok, hogy megismertem, megszerettem és elfogadtam a főszereplőnőt.
A film arról szól, hogy a főszereplőnő hogyan találja meg magában a benne lévő igazi önmagát.
A film arról is szól, hogy a főszereplőnő megengedi-e azt magának, hogy felismerje, megismerje magában azt a feladatot, amiért 100 évre erre a bolygóra született.
A film a szeretetről, a háláról és az értékadásról szól.
A film egy nőről szól, aki Hős Anya és aki anyaként is JÓ NŐ…
