„Ki a legfontosabb az életemben?”

Vége van a mai munkaidőnek, s hamarosan elindulok. Megyek az óvodába Adélért, a kislányomért, hogy elmenjünk a balettórájára. Aztán megyünk haza. Péntek van. Együtt leszünk végre, de egy kis időt azért kell szorítani a takarításra, a rendrakásra, mosásra, főzésre is.

A férjem és a kisfiam, Balázs este fognak hazaérni. Balázsnak ma fociedzése van. Nagyon várom már, hogy őket is lássam.

Hosszúnak tűnik az egész nap, nélkülük…

 

Talán már Te is többször elgondolkodtál azon, hogy NEKED ki a legfontosabb az életedben?

Ha nincs gyermeked, akkor ki a legfontosabb a Te életedben?

Ha már a pocakodban lakik a kisbabád, akkor ki a legfontosabb?

És ha már megszületett, megszülettek a gyerekeid, vajon mit válaszolnál erre a kérdésre?

És még persze hosszan sorolhatnám az egyes élethelyzeteket, amikben mi nők, de a férfiak is élik a mindennapi életüket.

 

És akkor felteszem magamnak is az előtted már jól ismert kérdést, hogy NEKEM ki a legfontosabb az életemben.

Muszáj az én történetemet az elejéről kezdenem, mert csak így tudom átadni Neked teljesen azt, ami gondolok és érzek ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

Kezdhetjük azzal az alapvetéssel, hogy én korábban keveset foglalkoztam, gondolkodtam, agyaltam ilyesféle kérdéseken. Mindig pörgős, akkor magamat céltudatosnak gondoló csaj voltam, aki tette a dolgát. Azt a dolgát, amit maga körül mintaként a szüleitől látott, és amit elvártak tőle.

Így telt el a gyerekkorom, de azért hozzáteszem azt is, hogy abban az időben (a középiskolát 1997-ben fejeztem be) nem volt a környezetemben se nagyon internet, se Facebook, se mobiltelefon, és nem áramlott így az információ. Más világ volt. Nem jobb és nem rosszabb, csak más.

Hálásan nézem azt ma magam körül, hogy mennyi értékes információhoz, gondolathoz juthat hozzá az ember. Mennyi könyv, előadás, rendezvény, Facebook poszt, blog az, amiben felbukkan egy-egy olyan mondat, ami elgondolkoztat, ami kicsit megváltoztat.

És hálás vagyok azért, hogy ma már örülök annak, hogy körülöttem minden és én is változok, nem kötöm már magamat régi szokásokhoz, helyzetekhez, „Csak, mert ezt így szoktuk…” gondolatokhoz.

Amikor a felnőttkorba értem, akkor kezdődött a munka, munka, munka, sok-sok túlórával, és mellette tovább folytattam a tanulást.

Nemsokára megtaláltam azt az embert, akihez később férjhez mentem.

Csoda-érzés, hogy anélkül sikerült megtalálnom azt a férfit, aki ma is támogatóm mindenben, hogy – akkor még – önmagamat igazán nem is ismertem. Na, ez kész szerencse. 🙂

A valódi változás akkor jött el az életemben, amikor megszületett először a kisfiam, hét évvel ezelőtt. A kishúga pedig azután két és fél évvel született meg.

Minden megváltozott akkor az életemben. A munka hőséből otthon lévő anyuka és feleség lettem. Megváltozott a testem, megváltozott minden nappal és éjszaka… És az otthonunkat betöltötte a „babaillat”. Imádom és imádtam minden egyes részét az anyaságnak. Néha csak a fáradtság szólt közbe, vagy tett ingerültebbé. Emlékszem a legelső időkre. Balázs elaludt a kiságyában. Gondoltam, hogy jó lenne sétálni, levegőzni egyet. Ezért megfogtam az alvó kisbabámat és beletettem a babakocsiba. Nem ébredt fel. Sétáltam, toltam magam előtt a babakocsit a zuglói utcákon, s Balázs jóízűen szundított tovább. Aztán hazamentem, s az alvó Balázst visszatettem a kiságyba, ahol még egy rövid ideig tovább aludt. No, aztán persze ez az idő is elmúlt…..

 

De hadd térjek vissza a kérdésre, és hadd mondjam el őszintén Neked akkor a választ. Harmincnyolc éves voltam, már mindkét gyerek az oviban volt, amikor elérkeztem egy olyan pontra az életemben, amikor ráébredtem arra, és egy kis segítséggel felismertem azt, hogy nem is ismerem úgy igazából önmagamat.

Egészen eddig a pontig, a „Ki a legfontosabb az életemben?” kérdésre tudod, hogy mit válaszoltam volna, ha akkor felteszem magamnak?

Hogy nekem a családom, a férjem, a gyerekeim a legfontosabbak.

S ha valaki megkérdezte volna azt, hogy na jó, de akkor Te hol vagy ebben a sorban, akkor kicsit szerényen, kicsit a rám korábban jellemző áldozati szerepemben azt mondtam volna, hogy természetesen csakis utánuk. Ha nem ezt mondtam volna, akkor homlokegyenest szembe mentem volna azzal, amit a szüleimtől és másoktól is láttam. Sőt, tovább megyek, magamat önzőnek is éreztem volna.

 

Na, de aztán jött az a bizonyos fordulópont.

Azért ez nem egy pillanatig tartott. Egyszerűen elindultak az életemben olyan egymásból következő és egymást követő események, amik megváltoztattak egy csomó mindenben.

Egy ilyen terület volt az is, hogy ki a legfontosabb az életemben?

Ehhez meg kellett értenem a következőket.

• Ha nem vagyok benne az életemben, ha a napi 86.400 másodpercemet nem teljes énidőmben élem meg, akkor „KINEK AZ ÉLETÉT ÉLEM?”

Erre a válaszom az, hogy ebben a „100 éves, Földön megélt” életemben a saját életemet élem.

• Ha mindenki másra figyelek, azaz mindenki mással foglalkozok, és csak utoljára magammal, vagy ne adj isten magammal nem is foglalkozom, akkor az jó nekem? És az jó a Szeretteimnek, az embereknek, akikkel kapcsolatba kerülök?

A válaszom NEM. Ma már érzem, tapasztalom és tudom, hogy amint a figyelmem fókuszát elkezdtem kintről magamra, befelé irányítani, úgy sokkal jobban elkezdtem tudni figyelni, szeretni az enyéimet és a többi embert.

• Ha magamat nem tanulom meg szeretni és elfogadni őszinte és tiszta szeretettel, elfogadással, akkor tudom a családomat, a gyerekeimet, a szerelmemet és a többi embert megértő figyelemmel és elfogadással szeretni?

Ma már tudom és tapasztalom, hogy a megértő figyelemmel és elfogadással teli szeretet érzéséhez nélkülözhetetlen az, hogy önmagamat megismerjem, elfogadjam és szeressem. Megtapasztaltam azt is, hogy sokkal többet tudok ezáltal adni a körülöttem lévőknek.

• Ha azt gondolom, hogy az én életemben én vagyok a legfontosabb, az bűnös és önző gondolat?

A válaszom az, hogy nem. Sőt, ha a fentieket végiggondolom, akkor tudom a saját önazonos életemet élni, amiben úgy viselkedek, úgy gondolkodok, azt csinálok, ami nekem jó, ha az én életemben én vagyok az első.

Ez nem egyenlő az önzőséggel. Az én önérdekérvényesítő gondolkodásom azért nem önzőség, mert az önző ember jellemzően ’belenyúl’ mások életébe, szabad akaratába és gondolataiba. Az én önérdekérvényesítő gondolkodásommal pedig úgy érzem és gondolom, hogy egyre csak adni és adni szeretnék a családomnak és másoknak is.

 

És akkor, hogy ne csigázzalak tovább, elmondom Neked, hogy az én válaszom arra, hogy az én életembe ki az első, az a következő:

Az én életemben én vagyok az első. 

Nagyon hálás vagyok azért, hogy megismertem és a maga valójában megértettem ezt a gondolatot. És nagyon hálás vagyok azért is, hogy ezt a mintát, ezt a gondolkodást tudom továbbadni a gyermekeimnek is.

Jó pár beszélgetés, elejtett néhány gondolat az, ami a hátunk mögött van a Gyermekeinkkel. Nem rájuk akartuk tolni, hanem az ő gondolataikkal meg akartuk, hogy értsék, hogy nagyon fontos az, hogy a saját életükben ők az elsők.

Boldog vagyok és mosolygok, szeretettel nézem őket… s hallgatom édes gyerekhangjukat, ahogy mesélnek-mesélnek egy-egy nap. S mára már teljesen természetes, ahogy mondják, hogy „Anya, tudod kit szeretek a legjobban?” Hát Téged meg Apát, de csak magam után.”