Életünk során számos szerepet töltünk be.
Én például vagyok dolgozó nő, énekes, táncos, tréner, író, feleség, édesanya, cicagazdi, gyerek, testvér, barátnő, szomszéd, ismerős, ovis anyuka… hogy csak azokat említsem, amik kapásból az eszembe jutnak, prioritások nélkül.
Neked is biztosan van számos szereped, amit betöltesz, ahol helytállsz, és amivel kapcsolatban gondolsz magadról „valamit”, hogy te milyen is vagy abban a szerepben.
Minden szerepünkhöz kapcsolunk tulajdonságokat:
Milyen egy anya? Milyen egy feleség? Milyen egy művész?
Van a fejünkben egy kép arról, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik, mit gondol, mit érez, mit csinál az adott szerepben az, aki ideálisan testesíti meg, tökéletesen játssza a szerepet.
Ez a kép nem feltétlenül lesz ugyanaz, sőt, azt gondolom, hogy általában nem ugyanaz, ha több embert is megkérdezünk egy-egy szerepről, bár hasonló alapvonásokat kétségtelenül találnánk.
Sokszor előfordul, hogy ezeket a saját fejünkben ideálisnak értékelt tulajdonságokat, gondolatokat, viselkedésformákat összehasonlítjuk a saját tulajdonságainkkal, gondolatainkkal és viselkedésünkkel, és ez alapján azt mondjuk, hogy:
„Most jó anya voltam.”
„Most nem voltam valami jó barátnő.”
„Most ez fantasztikusan sikerült.”
„Most ezt próbáljuk inkább újra.”
„Most lehettem volna kicsit más.”
Ezek alapján szinte észrevétlenül, tudattalanul értékeljük, és sokszor leértékeljük saját magunkat.
Na, de ki mondja meg, hogy én milyen jó vagyok egy szerepemben?
Gondolkodtál már azon, hogy ki határozza meg egy szerephez az ideális tulajdonságokat, gondolatokat, érzéseket, viselkedésformát?
Ki mondja azt, hogy én/te/ő jó vagy nem jó?
A társadalom? Van erről törvény?
A tágabb környezetem? Megegyeztünk valamiben?
A szüleim, társam, közeli barátaim?
Kivel kell konszenzusra jutnom és kivel nem?
Kell-e valakivel egyáltalán?
Van egy kép a fejemben. Az én fejemben.
Én azt gondolom vagy érzem, hogy ez ideális, ez meg nem – ennek így kell lennie és úgy meg nem lehet, mert az elfogadhatatlan.
Ezek a saját gondolataim és érzéseim, és mivel azok, ezekről természetes módon én döntök. Ugye?
Ha valaki odajön hozzám és elmondja a véleményét egy szerepemmel kapcsolatban, az csak egy vélemény.
Azt, hogy meghallgatom-e vagy sem, komolyan veszem-e vagy sem, átveszem vagy sem – ezekről is én döntök.
Tudatosan vagy öntudatlanul, de döntök.
Ez is bennem zajlik le.
Azt, hogy mennyire váltom be az életemben, a gyakorlatban ezeket az ideális vonásokat és viselkedésformát, mennyire felelek meg az elvárásoknak – ezeket is én értékelem, vagyis én döntöm el.
„Most fantasztikus voltam, most meg elbénáztam.”
Ezek után újra felteszem a kérdést:
Mit gondolsz, ki dönti el, hogy jó vagy, avagy sem?
Leírom még egyszer, rövidebben:
Az ideálkép a fejemben = saját gondolataim = saját elvárásaim.
Az ideálkép alapján történő önértékelésem = az én döntésem.
Tehát:
Ki dönti el, hogy jó vagyok, avagy sem? Én.
Ki dönti el, hogy jó vagy, avagy sem? Te.
Ki dönti el, hogy ő jó, avagy sem? Ő.
Ha ezt érzed és érted, akkor a következő kérdésem az:
Miért gondolunk olyan dolgokat, amik alapján leértékeljük saját magunkat?
Mivel már több mint egy éve, hogy önismerettel kezdtem foglalkozni és túl vagyok az első fejlődési körön, tudom az alapokat.
Tudom, hogy miért vannak azok a gondolatok a fejemben, amik alapján rossznak vagy jónak értékelem magam.
Jó, ha te is foglalkozol önismerettel, de ha még nem, viszont szülő vagy, akkor biztosan tudom, hogy az alapokat te is tudod már tapasztalatból.
Tényleg! Nem hiszed?
Figyeld csak meg a gyerekedet. Nézd meg, hogy viselkedik, mit mond vagy hogyan mondja.
Ismerősek a kifejezések, a gesztusok?
Mintha tükörbe néznél néha, ugye?
A gyereked mindent másol, amit csak lát, hall vagy érez belőled. Igazi gondolatolvasó, azt is tudja, amit sosem mondtál ki még előtte, csak a fejedben jár.
A gyerek minden őt érő hatást, információt elraktároz magában.
Lehet, hogy ezzel most nem mondtam sok újat, hiszen napjaink gyerekneveléssel foglalkozó irodalmában már találkozhatunk ezekkel a gondolatokkal.
De most nézz erre az információra más szemmel. Kicsit fordítsd meg a dolgot.
Te is voltál gyerek és te is ugyanezt csináltad. Te, a kisgyerek, aki mindent lát, hall és érez, amit a szülei és tágabb környezete csinál, mond, gondol, érez.
Vajon mi mindent raktározhattál el magadban, hogy aztán időről időre előhúzd az információt ebből a hatalmas anyagból?
Azt esetleg, hogy milyen egy jó anya, jó feleség, jó barátnő…?
Milyennek kellene lenned ezekben a szerepekben?
Minden bizonnyal ezeket is.
Most, felnőttként ezek alapján az elraktározott hatások és információk alapján gondolod, hogy milyen az ideál, és milyen vagy ehhez képest te.
A gondolataid azonban nem biztos, hogy boldoggá tesznek téged a jelen életedben.
Hiszen, ha a fejedben élő ideálkép és a saját vágyaid nagyon eltérnek egymástól, akkor sosem fogsz megfelelni a saját elvárásaidnak. Lássuk be, ez elég frusztráló.
Láttam valamit kisgyerekként, elhittem, elraktároztam, és most ezek alapján a kapott minták alapján gondolkodom a világról, a szerepeimről, önmagamról.
Egy kisgyerek általában még nem kérdőjelezi meg a mintákat, amit lát (kivéve, ha az én lányom, mert ő igen… 😊), de te vagy én, felnőttként már megtehetjük, sőt, meg is KELL tennünk.
A világ szélesebb, változatosabb, sokrétűbb annál, mint amit gyerekként befogadtunk. Sokféle színes kultúra, megannyi szokás, gondolat és hitrendszer szövi át meg át.
Választhatsz belőle bármit, ami neked jobban megfelel, amit elérni, amivé válni jobban esik és boldogabbá tesz.
De alkothatsz új, saját szabályokat, értékrendszert.
Ez a fejlődés gazdagítja a világ sokszínűségét.
Ez jó. Neked és a világodnak is jó.
A világodnak, az életedben helyet kapó embereknek akkor lesz jó, ha képes vagy megegyezni velük ezekben a szabályokban és értékrendszerben.
Ha az új gondolatokat, amiket a régi, lehúzó darabok helyett gondolni akarsz asszertíven, szeretettel kommunikálod kifelé.
Mindent át lehet alakítani.
Még a saját, régi, szinte megkövesedettnek látszó gondolataidat is.
Legközelebb, ha elégedetlenséget érzel magaddal vagy másokkal kapcsolatban, amikor éppen megfordul a fejedben, hogy ezt vagy azt nem így kellett volna, állj meg egy picit.
Kapd el azt a gondolatot, ami alapján ítélkezel magad vagy mások fölött.
Kapd el és vizsgáld is meg.
„Honnan jöttél, te kis negatív gondolat?”
– csak szeretettel, asszertíven, még saját magunkkal is!
Rá fogsz jönni, hogy gyerekként kitől láttad, hallottad ugyanezt a mondatot, ami most előbújt a te fejedből.
Ahogy rájössz az eredetére, már el is veszed az erejét.
Azonnal kiderül, hogy ez nem te vagy. Ez valaki más gondolata volt évtizedekkel ezelőtt.
Neked már nem kell így gondolkodnod.
A világ gyorsan változik. Nekünk, embereknek lépést kell tartanunk vele, és ezt elsősorban a gondolataink, a gondolkodásmódunk átalakításával tehetjük meg.
Dönthetünk a saját gondolatainkról, eldönthetjük, hogy miről mit gondolunk.
Ez felszabadító!
Ha elkezded ezt gyakorolni, odafigyelsz a gondolataidra, megvizsgálod, honnan jönnek és megváltoztatod őket, ha úgy döntesz, rá fogsz jönni, hogy az életed a központban önmagaddal csodálatos is lehet!
Mert csodálatos vagy, csodálatosak vagyunk.
Te, én, mindenki.
Élj úgy, ahogy az téged boldoggá tesz!
