Madarak

Egyet jobbra, egyet balra ugrált a kis rozsdafarkú a terasz kövén, mellette pedig a társa követte őt. Mindketten gyönyörűen, tökéletes önállósággal, nyugodtsággal és harmóniával vették tudomásul és élték meg csodálatos madáréletük újabb napját.

Az őszi nap erőteljesen sütött, fényárral vonta be a ház melletti kis erdőt és a már ősziesen virító muskátlikat a teraszon.

Szeptember utolsó hete volt.

Elcsendesedve, megnyugodva ült az asztal mellett, késői reggelijét fogyasztva.

„Itthon vagyok!” – gondolta, és gyermeki boldogságot érzett.

Már egy hete küszködött a taknyossággal és köhögéssel, de úgy érezte, hogy a munka mellett is képes lesz megbirkózni a betegséggel, amit szerinte a férjétől vagy a kisfiától kapott el.

Tévedett. A hétvége utolsó napjának egészét is köhögéssel és szüntelen orrfújással töltötte. Hétfő reggelre pedig a köhögés már olyan csúnyának hangzott, az egész felsőteste már annyira fájt a szüntelen köhögéstől és annyira nem érzett magában erőt, hogy arra jutott, hogy nem megy dolgozni.

Már a gondolat is felszabadította, hogy magát helyezte előre, hogy először magát nézve hozta meg ezt a döntést. Pedig tudta, hogy aznap két tárgyalása is lenne, és a főnökét is egész héten helyettesítenie kellene, de nem akart megfelelni ezeknek az elvárásoknak.

Élvezte, ahogy a reggel kényelmesen elindult. Az ágyban megejtett hosszú macskás nyújtózkodás után nyugodtan szürcsölte el a teraszon a kávét. A gyerekeket a legtovább hagyta aludni, majd együtt megreggeliztek. Mindkét tündérkéből ömlöttek a gondolatok. Balázs éppen focista akart lenni és azt szervezte, hogy hogy járhatna a FRADI-ba edzésre, ő pedig csodálattal hallgatta, nézte kisfiát, aki kitartóan, önmagába vetett temérdek hittel ecsetelte az álmait. Adélkája pedig türelemmel, lelkesen hallgatta, itta bátyja szavait, s csak néha próbálta megszakítani a szóáradatot.

Élvezte, ahogy a reggeli készülődés anélkül telt el, hogy ő stresszelné magát és ezáltal pedig a gyerekeket.

Most ébredt arra rá, hogy ezzel mennyi felesleges terhet és nem éppen jó mintát épített be máris a gyerekeibe. Elszégyellte, majd megszeretgette magát. Most, hogy ezt felismerte, változtatni is tud rajta.

Ahogy kilépett a két gyerekkel az őszi napsütésbe, ahogy a Nap sugarai körbetáncolták őket, szinte le sem tudta venni a szemét róluk, mély szeretettel és elfogadással nézte őket, szépségüket, csodálatos személyiségüket.

Az oviba sem kellett most sürgetve berobognia, hanem kényelmesen meg tudta várni, ahogy átöltöztek, majd elköszöntek egymástól.

És most itt ül az asztalnál, késői reggelijét fogyasztva.

Hirtelen mintha megállt volna az időben, és mintha egyszeriben csak kívülről kezdte volna el látni magát. Mert hirtelen kiszállt a mindennapi megszokásokkal tűzdelt mókuskerékből.

Élesen és nagyon tisztán látja, érzékeli a kontrasztot a között, amilyenek fél éve a hétköznapjai, és a mai nap nyugodtsága között.

Kicsit visszaidézi ez a nyugodtság azokat a hosszú hónapokat és éveket, amikor itthon volt a gyerekekkel. A hat év visszatekintve most röpke időnek tűnt. Pontosan emlékszik még, hogy az akkori tudatossági szintjén úgy élte meg ezt a nyugodt időszakot, hogy szinte állandóan rohant. Hogy minden meglegyen, hogy a gyerekeknek is minden jó legyen, hogy otthon rend legyen, hogy legyen mit enni, stb., stb.. Senki nem kérte tőle, de ő ezt a mintát hozta otthonról, az anyukájától, így ezt tartotta a lehető legtermészetesebbnek, ha ő saját magát leghátulra szorítva megcsinál mindent, segít mindenkinek.

Akkor lazított akkoriban ezen, ha a férje kirángatta végre belőle, és elmentek együtt a gyerekekkel valahova, egy kirándulásra, egy hosszabb hétvégére vagy nyaralásra. Meg amikor nyakába vette a gyerekekkel a várost, és együtt bebarangolták Budapest megannyi gyerekeknek is tetsző helyét.

Mikor fél évvel ezelőtt újra munkába állt, tudta, hogy teljesen meg fog változni az élete, az életük. Eleinte az újdonság varázsa lengte körül, bár a napi két óra buszozás, metrózás nagyon elfárasztotta a nyolc órás munkaidő mellett. Pár hónapra rá vettek egy édes kis autót, ami csak az övé lett, s ezzel felére rövidült az utazás ideje, sőt a gyerekeket is már kényelmesebben el tudta hozni vagy vinni az oviból, mikor hogy osztották ezt be a férjével.

A kocsija, akit Pisztáciának nevezett el, sem tudott azonban változtatni azon, hogy az utóbbi hetekben úgy élte meg a hét minden napját, mint egy robot. Reggel ötkor felkelt, reggelit, tízórait készített, ebédet csomagolt. Attól függően, hogy ő vagy a férje vitte a gyerekeket az oviba fél hatkor elindult dolgozni, vagy hétkor elvitte a gyerekeket az oviba. Mivel minden perc számított a munkaidő kalkulálásakor, ezért rohamléptekkel tette meg az utat a parkolóhelytől az irodáig, majd vissza a munkaidő leteltével. Idegesen nézte az órát, miközben megerősítő mondatokat mantrázott, hogy „Úgy döntöttem, hogy időben odaérek.”, és egyik egérútról a másikra kanyarodott hazafelé. Még alig értek haza a gyerekekkel, a vacsora, következő napi ebédkészítés, rendrakás, esetleges mosás gondolatai máris körbelengték őt, s csak kevés időre tudott leülni a gyerekekkel játszani, olvasni, az önfeledtség édes érzését nem is ismerve.

Benne volt minden mozzanatban, mert szeretettel és kedvvel végezte a szükséges házimunkákat, valami mégsem volt rendben.

Egyre nyugtalanabb volt, úgy érezte, hogy a káosz uralja.

Nem volt nehéz rájönnie az okára.

Először is mostanában a gyerekek későn fekszenek le. Az ő késői lefekvésük után neki és a férjének már nincs ideje és ereje együtt beszélgetni, együtt lenni, ráadásul eleget aludni sem. Hetente nincs egy fél nap, de egy fél óra sem, amelyben feltöltődne, amely alatt csak úgy semmit sem csinálna. És mivel érzi, hogy a meg nem tervezettség miatt mindez nyomja őt, egyre kevésbé hatékony minden területen. Egyre kevésbé figyel magára és azokra, akik a legfontosabbak neki. Mindent akar egyszerre. Tudja, hogy hogy szeretne élni, megélni a napokat, és ezért mindent meg is akar tenni, viszont mindez káoszba torkollik egyenlőre. A figyelme fókusza pedig életlen, vagy ide-oda ugrabugrál.

A teste most jelzett neki, amit ő hálásan megköszönt. Jelezte, hogy elakadt, hogy a káoszban ragadt. A köhögés azt jelezte, hogy túl sokat beszél feleslegesen, vagy nem igazat, jelezte, hogy csendben kell lennie, és csak az igazat kell mondania. És ezt magával kell kezdenie.

Jelezte azt is, hogy évek óta nem pihent, kérte hogy végre maradjon pár napot az ágyban. Hogy végre álljon meg, szedje össze a gondolatait. Hogy végre nyugodjon meg, hogy minden a legnagyobb rendben van, halad az úton, jól halad. Tudja, hogy mit kell csinálnia.

Először kipiheni magát, feltöltődik. Tudja már azokat a célállapotokat a mindennapi életében, a párkapcsolatában, az anyaságában, a hivatásában, amiket meg akar élni, ahogy szeretne élni. Most már ezekre fog koncentrálni, a sorban ezeket teszi előre. Mindennap a célja felé vezető úthoz egy szükséges lépést megtesz, mert ha ezt megteszi, a káosz érzését is messze el tudja kerülni majd. És mindennap dönt, pont úgy ahogy ma, a maga életét, az övéit előtérbe helyezve.

Bebújt az ágyba. A köhögés még továbbra is fájdalmasan rángatta a testét. A napsugarak fénylően, biztatóan és örömmel árasztották el a szobát, s a szobában fekve az ő testét is.

 

Kedves Olvasó!

Állj meg egy kicsit! Egy órára, egy fél napra, egy napra, s gondold át, lásd kicsit kívülről önmagadat, a mindennapi életedet, szokásaidat.

Nézd meg, hogy melyek azok a szokásaid, amiket úgy csinálsz, ahogy Te is láttad a szüleidtől? Vizsgáld meg, hogy azok milyen hatással vannak rád és a szeretteidre? A mindennapi szokásaid Téged szolgálnak-e, vagy valakinek meg akarsz általuk felelni.

Csak magadban, őszintén képzeld el, fogalmazd meg, hogy hogyan szeretnéd élni a mindennapjaidat? Mi az a célállapot, amiben úgy érzed, hogy a legjobban, legboldogabban éreznéd magadat?