Milyen anya akarok lenni – anyai önfelvállalásom

Érik már egy ideje, hogy leírjam, milyen anya akarok lenni…

Érik azért, mert amikor csodálkozó tekinteteket látok magam körül – miért teszem ezt, miért nem teszem azt –, felmerül bennem, hogy valójában még én sem tudom, mit miért teszek anyaként. Nem tudok egyértelműen és egyszerűen válaszolni a kérdésekre. Általában csak hebegek-habogok, védekezésbe kezdek, magyarázok és már el is vesztem. Nem tudom azt a szeretettel teli és egyben határozott és önérdekérvényesítő, asszertív kommunikációt folytatni, amit akarok, és amit egyébként életem más területein már sikerrel gyakorolok.

Érik azért is, mert az év eleje óta kis lépésekben változtatok az életemen, letisztázom életem céljait, meghozom a döntéseimet azért, hogy a saját, szabad, boldog életemet éljem – és most érek el addig, hogy az anyai szerepemmel, ezzel az életterületemmel is foglalkoznom kell.

Érik azért is, mert a kisebbik gyermekem is lassan betölti a 2,5 évet és tényleg ideje lenne már megállapodnom abban, mit is akarok magamtól velük kapcsolatban, mit akarok megélni, hogyan akarok kapcsolódni hozzájuk, mit akarok nekik megtanítani.

Sokáig toltam magam előtt az anyai szerepet, és hiába vagyok kétszeresen is anyuka, ez idáig csak kibújni akartam belőle. Minden megmozdulásom, próbálkozásom arra irányult, hogyan élhetném valahogyan a régi életemet akkor is, ha már gyerekek szaladgálnak a lakásomban. Mintha semmi sem történt volna, mintha ott sem lennének. Az, hogy „sehogy”, persze felmerült bennem, ilyenkor pedig vagy mély önsajnálatba estem, vagy új ötletekkel, elvárásokkal álltam elő a családom felé, hogy segítsenek nekem mégiscsak megoldani a dolgot.

Látszólag én hoztam a családdal kapcsolatos saját döntéseimet, látszólag vállaltam a felelősséget, látszólag anya voltam. Látszólag – de valójában nem.

Az év elején kezdtem önismerettel foglalkozni és bátran szembenézni azzal, milyen életet teremtettem magamnak, hol gyökereznek a problémáim okai: hova jutottam és miért éppen oda. Kiderült, hogy nem a saját életemet éltem: régi minták, rögzült gondolatok, megfelelési kényszerek és elvárások alkották azt a komplex hiedelemrendszert, ami szerint alakítottam az életemet.

Mivel a gondolkodásmódom alapvetően megoldáscentrikus, ezen csak mérsékelten akadtam ki és azonnal az új feladat megoldásába kezdtem. Elkezdtem ennek a hiedelemrendszernek a lebontását, megkérdőjeleztem a saját gondolataimat és átalakítottam őket úgy, hogy támogassák azt az életet, amit valójában élni akarok.

Útközben, amikor kiderült, hogy még a megoldáscentrikus gondolkodás sem old meg mindent, váltottam a céltudatos gondolkodásmódra. Mi a cél? Mit akarok elérni? Milyen állapotban akarok lenni? Mit akarok érezni? Hogyan akarok élni? Erről gondolkodom és így hozok meg döntéseket.

 

Mi a cél? Mi a célom anyaként?

Pont ugyanúgy, ahogy kiderült, hogy nem a saját életemet élem és nincsenek saját céljaim, mostanra kiderült az is, hogy nem úgy élem az anyaságot, ahogy én akarom és nincsenek céljaim anyaként.

• Ezen a területen sokáig kifejezetten problématudatosan gondolkodtam, nem vállaltam a felelősséget és nem hoztam valódi, saját döntéseket.
• Általában csak sírtam és vártam, hogy megmentsen valaki.
• Problémák esetén foglalkoztam a megoldási lehetőségekkel, de csak csapódtam jobbra-balra, elvesztem a rendelkezésre álló irodalom olvasásában és kipróbáltam néhány technikát – de csak azt, ami tetszett, könnyen megvalósíthatónak látszott és gyors eredménnyel kecsegtetett.

Ebben a pillanatban váltok a céltudatos gondolkodásmódra. Itt és most úgy döntök, hogy szülőként is célokat tűzök ki, meghozom az ezekkel kapcsolatos döntéseimet és a céljaimat mindig szem előtt tartva, célirányosan cselekszem.

Eredetileg azért kezdtem el önismerettel foglalkozni, mert már nagyon mély depresszióban voltam és ki akartam ebből mászni. A depressziót pedig az okozta, hogy nem találtam magam anyaként, ebben a szerepemben vesztem el teljesen – vagy írhatnám azt is, hogy az anyaság megélése mutatott rá arra, hogy teljesen elvesztem az életben MINDENHOL. A célom az volt, hogy kiderüljön, ki is vagyok én valójában, főleg az anyai szerepemre koncentrálva.

Az, hogy csak most, hónapokkal később jutok el odáig, hogy elkezdem leírni a gondolataimat ezzel kapcsolatban, egyáltalán nem csoda. Ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, mit akarok anyaként, tudnom kell már, hogy mit akarok emberként. Ahhoz pedig nagyon sok apró, pici lépés kell, hogy a katyvaszból, ami a hiedelemrendszeremet alkotta, amit életem során magamra húztam, kiválogassam azt, aki én akarok lenni.

A helyzet az, hogy nem mindig tetszik, amit a katyvaszban találok, egyáltalán nem könnyű az út és nem is túl gyors a külvilágban tapasztalható eredmény. Ez nem az a technika, amit kifejezetten kerestem volna.

Nem is technika.

Kell hozzá sok idő és energia, őszinteség, útmutatás, új információk, gyakorlat, kitartás, elköteleződés, önfelvállalás, támogatás és minden más. Felelősséget kell vállalnom MINDENÉRT, ami az életemben történik. Előfordul, hogy nem vagyok maradéktalanul boldog attól, amiket be kell vallanom saját magamnak és fel kell vállalnom mások előtt is… de csak pár pillanatig.

Mert a jó hír az, hogy ez megcsinálható. Hatékony! Eredményes! A változás bennem azonnali, még akkor is, ha ez a külvilágomban kicsit késleltetve jelenik meg. Bár még csak most fogalmazom meg az új céljaimat és hozom meg hozzájuk a döntéseimet, az életem és benne a gyerekeimmel való kapcsolatom is nagyon sokat változott az utóbbi hónapokban. Eljutottam odáig, hogy élvezem a társaságukat, örülök neki, hogy hozzám születtek, tanulok tőlük, szeretem őket és hálás vagyok nekik, hogy megmutatták a rengeteget, amiből ha kikeveredek, megérkezek a saját életemhez.

Rájöttem, hogy anyaként sem más a célom, mint emberként. Nem kell máshogy gondolkodnom csak azért, mert anya vagyok. Nem kell szerepet játszanom. Nincs olyan, hogy „anyai szerep”. Annyi történt, hogy született két, mindenre kíváncsi kis ember, akik teljes és odaadó figyelemmel követik minden mozdulatomat. Ez pedig felelősség. Felelős vagyok azért a mintáért, amit tőlem látnak, amit öntudatlanul magukba szívnak, amit továbbvisznek az életükbe… egészen addig, amíg nem kezdenek önismerettel foglalkozni – remélem minél előbb. ☺

Mint minden szülőnek, nekem is az a célom, hogy a lehető legjobbat, legtöbbet adhassam a gyerekeimnek, amit csak tudok. És mint minden embernek, a lehető legjobb és legtöbb az lesz, ami számomra, az én életemben, az én gondolkodásom szerint a lehető legjobb és legtöbb, amire csak képes vagyok. Számomra a saját, boldog, szabad, bőséggel és élményekkel teli, őszinte, önazonos, önfelvállaló, önmegvalósító élet az, ami a lehető legjobb és legtöbb, amit csak elérhetek. Ez az én célom és ezt kívánom a gyerekeimnek is, ezt akarom adni nekik. Természetesen nem tudom tálcán átadni, nem tudom megvenni nekik, akármennyi pénzem is legyen. Még csak kialakítani sem tudom, rávezetni sem tudom őket, mert abban a pillanatban, hogy én irányítok, máris az én életemet élik a sajátjuk helyett. Az egyetlen eszközöm az, hogy megvalósítom a saját életemben és ezzel megmutatom nekik, hogy elérhető.

Mi kell ahhoz, hogy ezt a saját életemben megvalósítsam?

Hát az, amit leírtam: őszinteség, önfelvállalás, önmegvalósítás, mindezt önazonosan, szabadon, megélve a jelen boldogságát és élményeit, miközben bőséget teremtek magamnak és a szeretteimnek.

 

Mit akarok tehát megmutatni a gyerekeimnek?

• Önmagamra figyelek.
• Mindig őszinte vagyok.
• Vállalom a gondolataimat, érzéseimet, tetteimet mindig, mindenhol, bárki előtt.
• Asszertív attitűdben, asszertívan kommunikálok és mindig megegyezésre törekszem.
• Önmagam vagyok, napról napra, egyre inkább felfedezem valódi lényemet, egyéniségemet.
• Bátran megtapasztalom a világot magam körül és a saját tapasztalataim alapján hozom meg a saját döntéseimet, ami szerint élek.
• Folyamatosan fejlesztem magam önismeretben, gondolkodásmódban, képességeimben.
• A jelenben vagyok. Nem foglalkozom a múlttal, friss szemmel nézek a világra minden nap.
• Célokat tűzök ki magam elé, cselekszem és lépésről lépésre megvalósítom azokat.
• Értéket adok a világnak és elfogadom a bőséget, amit visszakapok.
• Jól érzem magam, élvezem a világ csodáit, kikapcsolódok, szórakozok.
• Törődök a testemmel: táplálom, ápolom, annyit pihenek, amennyit akarok.
• Aktív vagyok és élek a lehetőségekkel, amikkel a világban találkozom.

 

Ezek a céljaim és az alapelveim.

Ahogy visszaolvasom a pontokat, magamban már mosolygok is. Egy 2,5 és egy 5 éves gyermek anyukájaként ezt nem kell megmutatnom nekik, hiszen tudják. Jobban tudják, mint én. Így születtek és így élnek minden egyes nap.

Én vagyok az, aki nem így éltem eddig mellettük, én vagyok az, akinek tanulni, gyakorolni és változni kell, nemcsak a saját boldog és szabad életem érdekében, hanem azért is, hogy ők olyanok maradhassanak, amilyennek megszülettek és élhessék a saját boldog és szabad életüket. Ehhez meg kell teremtenem a lehetőségeket, amiben a gyerekeim önmaguk maradhatnak és fejlődhetnek fizikai, érzelmi és mentális szinten is. De lehetőségeket is csak úgy tudok teremteni, ha azzá a gondoskodó, befogadó, szerető, folyamatosan fejlődő és bőségben élő emberré válok én magam, aki ezt meg tudja nekik adni.

Komolyan nem tudom, ki tanít kit.

Ők motiválnak, hogy kitűzzem életem nagy céljait és inspirálnak, hogy azzá az emberré váljak, aki könnyedén el is éri ezeket. Én pedig megmutatom nekik, hogy ezt hogyan lehet a gyakorlatban megvalósítani. Kezdve azzal, hogyan öltözünk fel reggel… mert az alapok is fontosak. 😀

Arra biztatlak Téged is, Kedves Olvasó, hogy gondolkodj el.

• Milyen ember akarsz lenni?
• Mi neked a fontos, mi az a legjobb és legtöbb, amit adni akarsz a gyerekeidnek?
• Milyen példát akarsz mutatni nekik?

 

Ha van kedved, írd meg hozzászólásban!

Minden Anya Hős!