A „jó” anyaság titkai….
Sikerülnie kell-e?
„Jó anyának” lenni egy feladat lenne? Egy kihívás? Egy versenyszám, amiben „jól” kell szerepelni?
Ez egy életfeladat vagy szerep, ami amennyire természetes, olyannyira magasztos is egyben.
Kicsit ellentmondásosnak hangozhat ez így, de én teljesen így élem meg. A világ egyik legtermészetesebb és legalapvetőbb, hétköznapi, mindennapi eseménye, hogy anyává válik valaki és gyermeket nevel. De ugyanakkor egy másik embert (a gyermeket) útjára bocsátani, és elindítani az életben szerintem a legnagyobb dolog a világon.
„Jól” kell-e ezt csinálni?
Ki mondja meg azt, hogy milyen az, ha „jól” csinálod?
Jut eszembe, ezt elég sokan megmondják, a végtelen szakirodalomtól kezdve a barátnőkig, az anyukád, a szomszéd néni, később az óvó néni, stb. Végül is mindenkinek van (jobb esetben) saját tapasztalata, amit feltétlenül szeretne megosztani veled, de legalábbis lenyomni a torkodon.
Amikor nem úgy jönnek össze a dolgok….
Nekem őszintén megmondom, hogy sok minden nem sikerült úgy, ahogyan elterveztem még a gyerekek születése előtt.
Nagyon készültem, és biztos voltam benne, hogy a szülés élménye meg fogja változtatni az életemet.
Úgy gondoltam rá, mint valami beavatásra, amin ha átesek, és átélem, akkor valami olyan tapasztalatot fogok birtokolni, ami semmihez sem fogható.
Nem féltem igazán a szüléstől. Vártam és meg akartam tapasztalni.
Végül ez a tapasztalat nem került a birtokomba, mert császáros lettem.
Akkor úgy éltem ezt meg, hogy nem kerültem be a dicső anyák táborába, akik természetes úton, valódi vajúdással és szenvedéssel hozzák világra a babájukat. Volt bennem egy érzés, hogy én ezért mintha nem lennék egyenrangú azokkal, akik természetes úton szültek. Azt hiszem, ezt sok nő átéli, aki császármetszéssel szül. De legalábbis átsuhan rajta a gondolat, hogy hát ez nem úgy „sikerült”, ahogy „kellett” volna.
De még ezen csalódásomból föl sem ocsúdtam, mire jött a következő „versenyszám”, melynek nem megfelelő teljesítése esetén a védő néni legalábbis furcsán néz rád.
A szoptatás.
Én akartam szoptatni, és annyira magabiztos voltam, és bíztam magamban, és az anyatermészetben, hogy tápszert se vittünk haza. Hiszen én azt gondoltam, hogy arra nem lesz szükség. A természet teszi a dolgát, én is, és így nem lehet semmi probléma. Hát sejtheted, hogy lett…. Az éjszaka közepén tápszerért kellett rohanni az ügyeletes patikába, nehogy a kislányom éhhalált haljon.
Szóval valahogy nem ment nekem ez a dolog utána sem. Nem tudom miért, talán nem voltam elég türelmes, vagy egyszerűen tényleg nem is lett volna elegendő a tej. És aztán már nem is érdekelt. Három hónapig próbálkoztam, azután levettem magamról ezt az elvárást, és kiegyeztem a tápszeres megoldással. Mindkettő gyerekem erős, egészséges, és nagyon keveset voltak betegek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez így tök jó volt, mert nyilván az anyatejes táplálás azonfelül, hogy a legjobb a babának, az érzelmi kötődést is segíti, de ha egyszer valamilyen oknál fogva nem sikerül, akkor a lehető legrosszabb amit tehetsz, hogy bántod vagy hibáztatod érte magadat.
Légy egyszerűen önmagad, akkor leszel a legjobb anya és ember…
Az anyaságból sem kellene megfelelési kényszerekkel teli elváráshalmazt csinálni, mert ettől csak begörcsölnek a nők. És ahelyett, hogy élveznék, kiélveznék az anyukaság csodáit, azt számlálják, hogy mit és hányszor csináltak NEM jól.
Szóval szerintem ne akarj „jó” anyuka lenni, úgysem fog minden úgy alakulni, ahogy a „Mindenki , vagy a „Bárki” szerint kellene.
Az lesz a legjobb, ha önmagát szerető, és önmagával elégedett anyuka leszel. Inkább ezt a címet pályázd meg, mert sokkal jobbat teszel vele magadnak, a családodnak, és így az egész világnak is!
Ha valami nem sikerül, nem úgy alakul, ahogy jónak vagy helyesnek gondoltad, lépj túl rajta, amilyen gyorsan csak tudsz.
Semmivel sem tudsz többet ártani, mint azzal, ha önmagadat bármilyen formában elítéled, bántod, negatívan bírálod.
Én már csak tudom. Csináltam eleget. És rohadt nehéz leszokni róla. 😀 De nem lehetetlen.
Válaszolva a címben feltett kérdésre, nem baj, ha nem sikerül. Nem az számít, hogy technikailag, vagy szakmailag, vagy nevelésügyileg, vagy a hagyományok és elvárások szerint mi az, amit véghez tudtál vinni, és mi az, amit nem.
Az anyaság, és a család nem erről szól.
Az csak egyetlen dologról szól, és ennek a neve SZERETET. 🙂
