Május.

Meleg napsugár simogatja az arcomat, ahogy a meghatottságtól könnyes szemmel nézem hatéves fiamat az óvoda udvarán. Vállán átvetve a ballagós tarisznya, kezében virágcsokor. Körülállják az óvó nénik és szeretett csoportja, hogy izgatott visongás közepette végignézzék, amint jelképesen elenged a bárányfelhőktől duzzadó ég felé egy színes léggömböt. Elballagott hát, egymaga a Halacska csoportból.

 

Augusztus.

Ahogy közeledik az évnyitó, egyre idegesebb. Egyre többet emlegeti az ovit, egyre többet siratja a játékos-kötetlen három évet, egyre inkább előbújik belőle az ölelésre, dédelgetésre vágyó kisgyermek, egyre jobban keresi anyai védelmező társaságomat. Hát persze. Kilépni a megszokottból és nyitni az ismeretlen felé mindig izgalommal, kérdésekkel, sokszor félelemmel tölti el az embert. Nagy ugrás ez egy gyerek életében!

 

Tegnap este odabújtam hozzá, ő volt a kiskifli. Éreztem, hogy biztonságban érzi magát. A nagy hatéves, aki már szinte folyékonyan olvas, magától kitereget, segít a kerti munkálatokban és jobban ismeri a világtérképet, mint én. A nagy hatéves, aki kiemelkedően jó eszű, és ezt diadalittasan a korosztálya többi tagjának a tudomására hozza. A nagy hatéves, akinek sokszor nagy a szája, hogy ő már tudja, és különben is, már nagyfiú.

A nagy hatéves, aki kis hatéves. Záporoztak a kérdések, ahogy átkaroltam.

Anya, hogy fogom én kibírni, hogy az iskolában nem lehet annyit játszani? Jaj, mennyit kell majd ott tanulni? Addigra biztosan megtanulok késsel-villával enni? Gyakoroljuk még a cipőfűzőkötést! Nem fognak kigúnyolni miatta? Anya, én inkább még vissza akarok menni az oviba a többiekhez! – állapította meg végül aggodalommal a hangjában.

Szorosabban megöleltem.

Minden a legnagyobb rendben van, nincs mitől félned. Csodálatos vagy, szépen kialakul majd minden. 

Beszélgettünk az ismeretlenről és a változás szeretetéről, az élet ciklusairól és a nagy lépésekről, a nyitott szívvel való hozzáállásról és az új befogadásáról. Érdeklődve figyelt, s ha nem értette, kérdezett.

Egy kicsit még némán feküdtünk egymás mellett. Megnyugtatta a beszélgetés és a testközelség. Hallgattam, ahogyan egyre hosszabban és puhábban lélegzik álomközeli állapotában.

Közben bennem is kérdések merültek fel. Vajon elég jó anya vagyok? Helyt tudok majd állni, mögé tudok állni elég jól az iskolás éveiben? Mi lesz, ha bántják mások? Mi lesz, ha rossz élmények érik majd az új, kitágult világban? Mi lesz, ha keserűségek és csalódások érik?

Minden anya a legjobbat akarja gyermekének, és tökéletes életet akar adni neki. De tökéletesség nincs, tanulási, fejlődési folyamat viszont van, amihez elkerülhetetlenül meg kell történnie bizonyos dolgoknak. Nem tudom és nem is kell megvédenem mindentől. Hagynom kell megvívni a kis csatáit, hagynom kell megtanulnia önérvényesítőnek lenni iskolai közegben is. El kell hessegetnem a félelmeimet és szorongásaimat “az én pici fiammal” kapcsolatban, aki már az én nagyfiam.

  • Facebook
A nagyfiam, aki most még vágyik a kiskiflizésre, hogy ebből a biztonságot nyújtó ölelésből nagyot ugorhasson előre, hogy bátran léphessen ki a komfortzónájából, elindulni világot látni, világot tanulni és világát teremteni. 

Ahhoz, hogy ebben stabil és támogató szeretetközege lehessek, magamat is kell szeretnem, bíznom magamban, hinnem magamban és mindig a középpontomban lennem. Önismeretet gyakorolnom és megfejlődnöm magamban, amit szükséges. Jobbat nem tehetek a fiam javát szolgálandó, mint önfejleszteni és példát mutatni. A lecke fel van adva, iskolába járunk hát mind a ketten. 

Végül megpusziltam a feje búbját.

Mindig itt leszek neked, mindig számíthatsz rám. Higgy magadban, én is hiszek benned.

Félálomban válaszolt, azt mondta, hogy én vagyok a világon a legjobb anyuka.

Ó, ha tudnád – gondoltam csendesen, és letöröltem egy kigördülő könnycseppet.