Vajon megéri? Avagy gondolatok a bizonyítványok és a gyerekek értékelése körül

Három iskoláskorú gyermek édesanyjaként már számos bizonyítványosztást megéltem.

Az elmúlt években már mind tapasztalhattuk, hogy amint kiosztották a félévi vagy év végi bizonyítványokat, elárasztották a Facebookot a büszke szülők, nagyszülők által posztolt fotók, melyek a csemeték iskolai értékelését hirdették.

Volt azonban egy olyan félévi bizonyítvány a közösségi médiában, amin nekem is megakadt a szemem.

Hogy miért?

Azért, mert ez a bizonyítvány egy olyan felső tagozatos bizonyítvány volt, ami nemcsak minden tantárgyból kiváló minősítést mutatott, de szinte minden kiváló osztályzat mellett ott virított a ’D’ betű (dicséretet) – jelezve, hogy igazán kiváló teljesítményt nyújtott a gyermek.

Bár én magam is elég jó tanuló voltam, be kell vallanom, hogy ilyen bizonyítványt én még soha életemben nem láttam.

Nem ismerem se a családot, se a gyermeket, az egyik szülőt is csak futólag, ez a bizonyítvány azonban mégis vegyes érzelmeket keltett bennem.

Két gondolat fogalmazódott meg bennem.

• Az első, hogy kivételes család lehet, ahol a gyerek kivételes figyelmet kaphat és megtanulta, hogy hogyan hozza ki magából a legjobbat.

• Azonban rögtön utána jött a másik gondolat: „De vajon ebben a bizonyítványban hol van a gyermek? Hol van a gyerekkor?”

És jöttek tovább bennem a gondolatok.

Bár elképzelhetőnek tartom, hogy ez a gyerek szeretettel teli környezetben és céltudatosan teljesítette így ezt a félévet, mégis tudom, hogy sok olyan gyerek szülei is posztolnak büszkén a közösségi médiában a gyermekük kiváló teljesítményéről, akiknél olyan szigor van, hogy egy rosszabb jeggyel is fél hazamenni a gyerek…

Eszembe jutott egy történet, amit a nagylányom mesélt, amikor elhagyta a tornacipőjét.

Mesélte, hogy a társa, aki mellette ült, szinte falfehéren kérdezte tőle:

És mi lesz most?

Ő pedig könnyedén azt felelte neki:

Mi lenne? Majd anya vesz másikat!

Nem félve jött haza, hogy most milyen bünti lesz, mi fog történni, mert bár fontosnak tartom, hogy becsüljék a holmijukat, azt még fontosabbnak tartom, hogy becsüljék önmagukat és tudják, hogy otthon biztonságban vannak.

És ha már az ő története jutott eszembe, kicsit továbbkalandoztam.

Hiszen eszembe jutott az a történet is, amikor először kapott fekete pontot.

Elsős volt, és szomorúan jött ki az iskolából. Rövid beszélgetés után elsírta magát és úgy mesélte, hogy kapott egy fekete pontot.

És ez ilyen nagy tragédia? – kérdeztem.

Nem! Hanem az, hogy kiradíroztam.

Megnyugtattam, hogy otthon majd visszarajzoljuk.

Így is történt, majd beszélgettünk arról a fekete pontról kicsit.

Úgy emlékszem nem tartotta igazságosnak, nem érezte azt, hogy rászolgált, és ezért radírozta ki azt.

Egy azonban biztos, hogy soha nem titkolta el többet sem a jegyeit, sem a fekete pontjait.

Igen, kissé csapongtak a gondolataim, hiszen rögtön ezután jött a gondolat, milyen hálás vagyok a szüleimnek, hiszen soha nem mentem haza félve én sem.

Soha nem féltem, ha valami nem úgy sikerült, és ha emlékeim nem csalnak, ettől a testvéreim sem tartottak.

Az más kérdés, hogy a húgom mennyire utálta, ha valamilyen tantárgyból olyan tanárt kapott, aki engem is tanított….

Majd visszatértem a lányomhoz, a gondolathoz, milyen kivételes gyerek, annak ellenére is, hogy nem mindenből kitűnő.

Hogy milyen csoda volt ő gyerekként, és hogy remélem még kibújik belőle az a fantasztikus művész és varázsló, akit oly sok sérelem után elrejtett.

Igen, ő különleges szemmel látta a világot, de akkor még saját korlátozottságom miatt nem tudtam ebben támogatni.

A tanárnő, ahogy megismerte, elnevezte Mandinkának.

Vagyis akármikor szólt hozzá, ott volt ebben a rémes „becenévben” a dinka szó. És kb. úgy is tekintett rá.

Mindeközben persze azt mondogatta nekünk, hogy ebben a lányban van valami különleges, csak még nem tudjuk, hogy mi az.

Igen, ő nem tudta!

• Ebben az osztályban a lányom megtanulta, ha kitűnik, bántják, hogy matekból sosem lesz jó, és hogy képtelen nyelveket tanulni.
• Miközben az udvarban csodákat látott, varázsátjárót és tündéreket, és a tesóit is bevonta a játékba és úgy mesélte ezeket a dolgokat, hogy azt kívántam, bárcsak láthatnám én is. 
• Majd szépen, lassan rájött, hogy ezeket nem mesélheti el bárkinek, hogy nem lehet különleges, mert akkor bántják és szépen, lassan elfelejtette látni. Bízom benne, hogy egyszer újra megtanulja.

És hogy milyen károkat okozott még az a pár év?

• Egy kivételesen okos és valóban gondolkodni tudó ember elhitte azt magáról, hogy a matek nem neki való.
• Bár jelenleg olasz tagozatra jár és a matek 3-as lett a legrosszabb jegye, mégis azt gondolja, hogy ő rossz tanuló, sőt, azt hiszi, nem képes nyelvet tanulni! Miközben néhány tantárgyat már olaszul tanul, angolból is jól teljesít, és idén felvette a kínait is…

Mi iskolát váltottunk akkor és az új környezet megmentette a lányomat.

Mindig hálás leszek azoknak a pedagógusoknak, akiktől ezután oly sok szeretetet kapott.

De egyvalamit már ők sem tudtak megmenteni. Az ő csodavilágát.

Tudjátok, ha erről beszélek neki, csak néz rám, semmire nem emlékszik a történeteiből, mindabból a varázslatból, amiben része volt.

Pedig már nem volt olyan pici.

És bár vannak fantasztikus pedagógusok, a jelenlegi oktatási rendszer pont ezt irtja ki a gyerekekből.

A csodát, a különlegességet, az egyediséget és mindazt, amit támogatni és tisztelni kéne.

Ezért van mindennél nagyobb szükség az oktatásban is az önismeretre.

Tanárnak, diáknak, szülőnek egyaránt.

Mert jelenleg a gyerekek azt tanulják meg, hogy legyenek egyformák. Nem azt tanulják meg, hogy nincs két egyforma ember, mert minden ember más.

És nem azt, hogy legyenek önmaguk és közben egymással egyenrangúak.

Azt tanulják meg, hogy egyedinek lenni magánnyal és kiközösítéssel jár, és azt, hogy hogyan kell szürkévé, egyhangúvá, programokat teljesítő géppé válniuk.

És miközben a gyerekek mindezt igyekeznek túlélni, a saját csodákkal teli világuk megsemmisül. – Ha hagyjuk!

Szülőként az egyik legnagyobb feladatunk meglátni a gyermekünkben a csodát és támogató szeretettel hagyni, hogy bontogassa szárnyait.

Mikor iskolát váltottunk, én megtanultam, milyen fontos a támogató közeg nemcsak nekünk, de gyermekeink számára is.

Ebben az iskolában már rögtön szemet szúrt egy idézet a falon, remélem, pontosan idézem:

Nem azért szeretlek, mert jó vagy, azért vagy jó, mert szeretlek.

Igen, a tanítónő tartotta is magát ehhez az idézethez és szeretettel tanította a gyerekeket!

Van néhány olyan gondolat, amelyet anyaként és szülőként mindennap tudnunk, tudatosítanunk és éreznünk kell.

• Minden gyermek tökéletes, egyedi és különleges.

• Legyünk nekik támogató közeg és biztosítsuk őket minden percben feltétel nélküli szeretetünkről.

• Én hiszem, hogy nem a büntetés, a retorzió a járható út. Nem attól fog jobban teljesíteni, ha egyre szigorúbb szabályokat állítok egyre nagyobb büntetések terhe mellett.

• Bár egy bizonyítvány lehet egyfajta visszajelzés, mégsem ez határozza meg, mire képes a gyermekem.

Hiszen ismered a mondást:

„Ha annak alapján ítélsz meg egy halat, hogy hogyan tud fára mászni, egész életében hülyének fogja hinni magát.”     

/Albert Einstein/

• És hogy hogy tudom meglátni benne azt a csodát, ami benne rejlik?
• Ez nem bonyolult. Mindig magamon kezdem a munkát! Megkeresem magamban azt a sok-sok csodát, ami szerethető, így azt könnyedén meglátom másokban is. Nem a hibákat keresem többé, hanem erősítem őket abban, amiben jók.

Ha ezen dolgozok, többé már nem a megfelelési kényszerek hajtanak, nem az érdekel, mit gondolnak mások a gyermekemről vagy arról, milyen anya vagyok.

Pusztán az számít nekem, hogy boldog legyen, hogy megteremthesse magának azt az életet, amit élni szeretne.

Ami az ő élete!