Holdfogyatkozás.
Visszatértem. Ma is csodák várnak rám, tudom.
Egyre jobban érzékelem a testem. Felébredtem.
Egy puha mackó huncutul megáll a szobám ajtajában, nyugtázza, hogy ébren vagyok, és már ott is van mellettem, hogy a reggeli „együtt pihenésünket” eltöltsük.
Először csendesen pihegünk egymás mellett, jaj, olyan puhán veszi a levegőt, imádom!
Ahogy átölelem, a szempillám hozzáér a kis fülecskéjéhez. Ilyenkor csábosan rebegtetem a szempilláimat, és már hallom is az édes kis kacaját.
Ő egy kis Buddha. Nyugodt, kedves és ha Rád néz, elolvadsz.
– Anya, én úgy döntöttem, hogy visszamegyek a hasadba! – és már próbál is a tettek mezejére lépni.
-Nono, kincsem, oda nincs visszaút. Ráadásul kicsit meg is nőttél hat és fél év alatt.
-De én igenis akarom!!! – mondja nagyon határozottan, és próbálkozik tovább, de nagyon finoman.
Nem igazán tudtam mire vélni ezt a hirtelen ötletet, azt biztosan éreztem, hogy ebből ő most nem fog engedni, kitart az álláspontja mellett, szüksége van erre.
Hát rendben, legyen.
Az izmaim ellazítottam, minden ellenállás megszűnt bennem és befogadóvá váltam. Azonnal érzékelte a változást és fejét jelképesen a belső combomhoz tette, kis teste megpihent. Finoman simogatni kezdtem a fejét.
– Tudod, amikor a pocakomban voltál, nagyon izgatottan vártunk Téged. Kíváncsiak voltunk Rád, már nagyon szerettük volna látni a szép arcocskádat…… Szerettem amikor a pocakomban voltál, ott Neked minden finom meleg és puha volt…. Finomakat ettünk együtt…. és lehet, hogy arra is emlékszel, mikor a bátyáid a pocakomon keresztül simogatták meg a buksidat.
Éreztem ahogyan feszülten figyel, és mintha felkészülne valamire…..
– Aztán egy szép márciusi éjszakán úgy döntöttél, hogy Te is szeretnél megnézni minket, és reggelre megszülettél!
Könnyezett, és én lágyan a pocakomra fektettem. Átöleltem és éreztem, ahogy teljesen átadja magát nekem. Megérkezett.
– Olyan nagyon vártalak, Kincsem!
– Én is Téged, Anya! – mondta ezt olyan határozottan, mintha emlékezett volna, mikor a felhők szélén ülve aláírtuk a szerződésünket.
Mind a ketten sírtunk az örömtől, vagy talán a meghatódottságtól, őszintén, nem is tudom, de az érzés felszabadító volt.
Nem tudom mennyi ideig feküdtünk így csendben, egymást átölelve. Az idő kicsit megszűnt létezni.
Nem tudtuk miért sírunk, de mindketten átéltük azt a csodát, amit már egyszer átéltünk, csak ez most igazán Kettőnkről szólt.
Szerintem ilyenek az Alfák, gyógyítanak minket. Bízzunk bennük és hagyjuk őket Önmaguk lenni!