Interjú dr. Kádár Annamáriával I. rész

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta:  A legnagyobb alfás gyerekek ma már majdnem kilencévesek, a legkisebbek pedig pólyás babák. Az Alfa generáció tagjainak a száma egyre nő, ahogy a szülőké is velük együtt.

Az Alfa generáció gyerekei, akiket digitális bennszülötteknek is neveznek, már beleszületnek a digitális korba. Ezek a gyerekek azonban nemcsak ettől különlegesek.

Ön a szülőknek és gyerekeknek szóló könyveivel, előadásaival, a Pszichotrillák adásokkal sok-sok család, gyerek és szülő életét támogatja.

Az Alfa generációs gyerekeknek vannak-e olyan jellegzetességei, amik csak rájuk jellemzőek?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Az egyik jellemző szerintem a gyors élettempó. Ez több tízszerese annak, mint amilyen ingergazdag környezetben az előző generációk gyerekei éltek.

Olyan, mintha egy folyamatos akciófilmben lennének most a gyerekek, amiben ők a főszereplők és mindig történik valami. Szinte azt sem lehet tudni, hogy melyik inger honnan jön.

Ez azt is jelenti, hogy nagyon gyors alkalmazkodóképességre kellett, hogy szert tegyenek az Alfa generációs gyerekek.

A másik jellemző szerintem az, hogy nagyon-nagyon lecsökkent a gyerekek szabad játék ideje.

A szabad játék alatt nem a kütyüzést értem, mert az folyamatosan ott van a környezetükben.

A szabad játék azt jelenti, amikor van a gyereknek egy olyan délutánja, amikor csak azt csinál szabadon, strukturálatlanul, amit akar. A fára mászástól a szerepjátékig, bármilyen magának kitalált játékot ide lehet érteni.

De erre szinte egyáltalán nincs idő.

A gyerekek nagyon sokszor az online térben mozognak a legtöbbet, és az az idő, ami megmarad, az nagyon sokszor be van táblázva. Rengetegszer maguk a szülők táblázzák be a gyerek idejét a terápiás óráktól a judoórákig, az angolórától egészen a balettórákig.

Gyakorlatilag folyamatosan tényleg ‘akcióban vannak’ a gyerekek, nincs idejük a megpihenésre, a felszusszanásra, és ez nagyon sokszor azzal is jár, hogy kimerülnek, fáradtak.

Nem véletlenül nevezzük ezeket a gyerekeket centrifugált gyerekeknek.

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta: Mit jelent a ‘centrifugált gyerek’ kifejezés? Ez alatt mit kell érteni pontosan?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: A gyerekeket annyi inger éri, olyan gyorsan kell tenniük a dolgokat, olyan gyorsan kell mozogniuk, hogy szinte ki van facsarva belőlük az érzelmi reagáló képesség.

A külső világ fel van gyorsulva, a belső, érzelmi világ azonban nem gyorsult fel ennyire. És nem is kell felgyorsulnia.

Meg kell élni a szomorúságot, a dühöt, az örömöt, jelen kell lenni az egyes dolgokban. Ehhez pedig mind idő kell.

Mint ahogy idő kell ahhoz is, hogy a gyerekek meghallgassanak egy mesét.

Ha mindezt végiggondoljuk, akkor nem véletlenül jelentek meg az egy-két perces meséket tartalmazó könyvek, amelyek pont azt az igényt szolgálják ki, hogy ezt is gyorsan kell csinálni.

De ezt nem lehet, mert akkor pont a lényeg az, ami elveszik.

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta:  Az intelligenciák közül van-e olyan, amelyben – ha lehet úgy fogalmazni – már eleve mások vagy fejlettebbek az Alfák?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Az Alfa generációs gyerekek a digitális kompetenciák terén nagyon fejlettek.

Kutatások azonban azt is kimutatták, hogy azért nem fejlődött olyan mértékben a digitális kompetencia, mint amilyen mértékben használják ezeket a technikai eszközöket.

A digitális játékoknak köszönhetően a térbeli, a logikai-matematikai kompetenciák, intelligenciák igen fejlettek.  

Véleményem szerint az interperszonális és az intraperszonális intelligencia – ami a társas kapcsolatteremtést, az ehhez kapcsolódó érzelmet és megértést, illetve az ember önmaga érzelmeinek az észlelését és megértését jelenti -,  náluk viszont nem annyira fejlett.

Kevésbé kerül előtérbe az intelligenciák közül még a testi intelligencia, a mozgás.

Azzal, hogy a gyerek az ujját használja a gombok nyomására, érintőképernyők felületének az elérésére, az fejleszti ugyan a kézkoordinációt, de az egész test hatékony és ügyes irányításán, a mozgáson, a finommotorikán azért van még mit dolgozni.

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta:  Az anyáknak és az apáknak mik azok a támpontok, elvek, amelyek az Alfa generációs gyerekek neveléséhez elengedhetetlenül szükségesek?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Szerintem az egyik dolog, amivel nagyon sok minden megváltozna, ha csupán annyit tennének meg a szülők, hogy minél korábbi életkortól kezdjenek el mesélni a gyereküknek.

Ez már akár a méhen belüli időszakra is igaz.

Nagyon fontosnak tartom, hogy kisgyerekkorban legyen idő a döcögtetőkre-járogatókra is.

Ez pedig azt is jelentené, hogy a gyerekek nem a tablettel, a mobiltelefonnal a kezükben üldögélnének ebben az életkorban.

Kutatások szerint a gyerekek akár 80 %-a már másfél-kétéves kora előtt találkozik a kütyükkel.

Ebben az életszakaszban a szülő-gyermek közötti biztonságos kötődés megteremtése a legfontosabb feladat, amely a minél több együtt töltött időt is jelenti.

Nagyon fontosnak tartom a kicsit hosszabb lélegzetvételű esti meséket is, amik amolyan közös, családi, esti rítusok, szertartások is lehetnek.

Ha ez az esti mesélős idő 50-60 perc hosszú lenne, akkor ez az idő lehetőséget adna a gyereknek arra is, hogy visszamesélje a napját és együtt meg lehessen azt beszélni.

Lehetőség lenne népmesék, kortárs mesék hallgatására is, vagy arra, hogy mondjuk bemutassa, elmesélje a szülő a családtörténetet, a gyereknek a saját életmeséjét.

Kutatások szerint az a gyerek, aki többet tud a saját családtörténetéről, annak jóval magasabb az önbecsülése, a küzdőképessége.

De ezeket a meséket nem lehet egy perc alatt átadni vagy ‘instant kapszula’ formájában.

Az én véleményem az, hogy ezeket folyamatosan mesélni kellene.

A másik támpont a szülőknek az az, hogy fel kellene hagyni szerintem azzal a szlogennel, hogy

“Én minőségi időt töltök a gyerekemmel.”

Sokan mondogatják, hogy igaz, hogy csak tíz percem van a gyerekre naponta, de az minőségi idő.

Sajnos a minőségi idő, az nem működik mennyiségi idő nélkül.

Ez azonban azzal kezdődik, hogy maga a szülő megpróbálja magát kikapcsolni a folyamatos pörgésből.

Lépésenként tegyünk meg dolgokat ennek érdekében. Például jó lehet hazasétálni az oviból,  leülni egy parkba, gesztenyét szedni vagy hóembert építeni.

Nagyon sok olyan szülőt ismerek, akik annyit változtattak az életükön, hogy lemondták az összes délutáni, plusz órát, és végre elkezdtek élni és együtt lenni.

Nagyon gyakran a szülők arról panaszkodnak, hogy gyakorlatilag olyanok, mint egy futárszolgálat.

Felveszik a gyereket, lerakják, megvárják, és így tovább, miközben ez alatt az idő alatt ténylegesen egyáltalán nincsenek együtt a gyerekkel.

Annyira a programok körül mozog ezeknek a családoknak a teljes élete, hogy olyan, mintha félnének attól, hogy ha program nélkül maradnak, vajon tudnak-e mit kezdeni ezzel az idővel.

A program, az nagyon jó struktúrát meg vázat adhat egy családnak, de el is tudja venni a kapcsolatból a lényeget, a közös, érzelmi megélést.

Meg egy kicsit azt is elveszi, hogy a gyerek szabadon a játszótéren legyen vagy csak a szabad levegőn mozogjon, felfedezze a világot, a környezetet. Ismerkedjen a természettel, és ne csak a járdán járjon a városban, hanem kimenjen az erdőbe is.

Szerintem ezek mind-mind nagyon fontosak.

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta: Jelenti-e azt is, hogy a mai rohanós, csodálatos lehetőségekkel és digitális eszközökkel teli világban maguknak a szülőknek is meg kellene újra tanulnia ezeket a dolgokat?

A belassulást, a szabad – feladatok és programok nélküli – létet?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Igen. Újra lehetne tanulni.

Kezdetnek megteszi a vasárnapi piknik is, amire együtt elmegy a család.

Az biztos, hogy nem egyszerű a gyerekeket kikapcsolni az online világból.

Minél kisebb korban kezdjük ezt el, annál hatékonyabb lehet az, hogy egy-egy időre kiszakad, elcsendesedik, összekapcsolódik az ember a szeretteivel a digitális világon kívül.

De ha az Alfa generáció legnagyobbjait nézzük, a kilencéveseket, már a pedagógusok is mondják, hogy amikor elviszik őket osztálykirándulásra, akkor mintha ’aktiválódna’ bennük  a ’Fear of Missing Out’- szindróma. [Megjegyzés: A New York Times napilap dobta be a köztudatba az angol FOMO betűszót, amelynek a jelentése: Fear of Missing Out, azaz félelem valami kihagyásától. Arra a rágódó, nyughatatlan állapotra utal, amit akkor érzünk, ha nem vagyunk jelen az online közösségi oldalakon, a digitális világban.]

Ha nincs wifi, kész, meghalt a világ.

A gyerekek ha nincsenek folyamatosan online kapcsolatban, teljes mértékben félnek attól, hogy lemaradnak valamiről.

Szülőként ezzel is számolnunk kell, és azzal, hogy ez akár komoly elvonási tünetekkel is járhat.

De ha most nem kezdjük el ezt szülőként, akkor később már egyszerűen szinte nincs lehetőség kicsit kikapcsolódni ebből.

Én nem mondom azt, hogy a kütyüket teljesen ki kellene iktatni, mert nem lenne jó, és nem is lehetne ezt megtenni.

Az viszont fontos, hogy legyenek határok, szabályok meg korlátok a kütyük használatára, egy egyfajta kütyüprotokoll, megállapodás a családon belül.

Ebben meg lehetne egyezni, hogy mondjuk evés vagy az egymással való beszélgetés közben nincs helye a kütyüknek.

Mert hogy is beszélhetnénk akkor családi értékekről, ha mondjuk a család soha nem eszik együtt?

Vagy ha a család minden tagja úgy fogyasztja el az ebédjét, hogy közben mondjuk hat dolgot csinál egyszerre?

Ha a család nem eszik együtt, akkor a családtagok nem tudnak egymásnak élményekről beszámolni.

A szülőknek is meg kell tanulniuk, hogy le kell kapcsolódniuk a világhálóról. A szülőknek és a gyerekeknek is meg kell, hogy legyen az igénye arra a közös, családi időre, amikor csak egymással foglalkoznak.

Amikor szülőként, gyerekként, családként tervezzük a heti programokat, akkor jó lenne betervezni erre is időt.

Persze ezt nem kell annyira katonásan, szigorúan venni, hogy mondjuk szerdán öttől öt húszig együtt van a család. Mert akkor a fix időhatárok pont a szabadságát, játékosságát veszik el a közös időnek.

  • Facebook

Jobb inkább úgy felfogni, mint egy programot, amire tudatosan elő lehet készülni.

Ilyenkor le lehet ülni például egy társasjáték mellé, vagy közösen alkotni valamit.

Nagyon sokszor nem is kellene csinálni semmit, hanem mondjuk szappanbuborékot fújni meg sárkányt eregetni, lógatni a lábakat és nézegetni a felhők formáit.

Miért ne lehetne akár ilyen is?

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta:  A meseolvasás a mai, digitális bennszülötteknek is nevezett Alfa generációs gyerekek életében mennyire fontos?

Vagy talán lehet azt mondani, hogy még fontosabb, pont emiatt?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Az Alfa generációs gyerekeknek azért nagyon fontos a meseolvasás, mert a digitális eszközök képernyőjén ők külső képeket látnak, míg a mese, illetve a játék belső képekkel dolgozik.

Azoknak a gyerekeknek, akik nem tanulnak meg belső képeket alkotni (amelynek a legfogékonyabb időszaka a gyerekeknél az óvodáskor és a kisiskoláskor eleje), a későbbi életükben a belső képalkotás jóval nehezebb lesz.

A belső képalkotás nemcsak a kreativitás, a fantázia miatt fontos, hanem az érzelmi önszabályozásban is nehézséget okozhat a hiánya vagy fejletlensége.  

Az érzelmi önszabályozás része az is, hogy ha valamilyen vágyat nem tudunk azonnal kielégíteni, akkor tudjuk azt késleltetni, halogatni.

Az alfásokat ’instant get’ generációnak is nevezzük, ami azt jelenti, hogy amit kigondolnak, az azonnal és most, rögtön kell nekik.

A gyerek akár zsarnokká is válhat és kizsákmányolhatja ebből a szempontból a szülőt, mert egyszerűen nem tudja elbírni a frusztrációt és nem tudja késleltetni a vágyait.

Persze ez minden gyereknek nehéz.

De óvodáskorban, nagy óvodáskorban, illetve hat-, hétéves korban, amikor átveszi az agykéreg az irányítást az érzések fölött, akkor megtanulja a gyerek ezt a fajta késleltetést. Ha van belső képünk.

Ha nincs, akkor meg nehezebb.

A belső képekkel álmodjuk meg a saját élettervünket, tűzzük ki a céljainkat.

Ez mind-mind szükséges egy életút, egy karrier, egy terv megálmodásához, hogy a gyermek majd dédelgetni tudja a vágyait, hogy kitaláljon dolgokat a saját maga életében.

Ha ez a fajta belső képalkotás hiányzik a gyermekből, akkor az azt jelenti, hogy nemcsak gyerekként, de akár majd felnőttként is folyamatosan a jelenben van, rövid távú célokat tűz ki magának.

Nagyon sokszor ezek a gyerekek megrekedhetnek az örök gyerekkorban, amit Pán Péter-szindrómának is nevezünk, amikor egyszerűen nem akarnak felnőni, nem akarnak felelősséget vállalni.

Ez a kapunyitási pánik, a nagyon késői elköteleződés, a ’mamahotelben való éldegélés’, a tanulmányok halmozása az Alfa generáció előtti Z generációra [Megjegyzés: a Z generáció az 1995 és 2010 között születettek.] is jellemző.

Simán el lehet éldegélni 45 éves korig úgy, hogy még nem dolgoztál, csak készülsz arra, hogy milyen jó lesz majd, amikor a munka mezejére lépsz.

Nagyon-nagyon fontosak a belső képek, mert ahhoz, hogy a gyerekek szabadok és önállóak legyenek és a saját maguk életét tudják élni, mind-mind kell a belső képalkotási folyamat.

Én úgy gondolom, hogy szülőként nem is adhatunk ettől fontosabb ’hamuba sült pogácsát’ a gyerekünknek.

Kutatások azt is kimutatták, hogy minél több tárgy veszi körül a gyereket, annál kevésbé tud belső képeket alkotni.

Ha a gyerekeket minél kevesebb tárgy veszi körül, az a jó, mert kreatívabbak lesznek és több lehetőségük van a belső képek megalkotására.

De ez nemcsak a mesével, hanem bármilyen játékkal, szerepjátékkal is elérhető.

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta:  Mihez kezdjen az a szülő, akinek a gyermeke sokat kütyüzik, túl sok játék veszi körül a szobájában, egyszóval nyakig benne van ebben a mai, ’túl sok’ világában, ráadásul csak ritkán mesél a szülő a gyereknek?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Én azt tudom mondani, hogy nem lesz könnyű….

Amikor ilyen esetekben a szülő ’kiveszi’ a gyerek kezéből a telefont vagy a tabletet, az gyakran nagyon intenzív dühkitöréssel is járhat.

Szülőként fel kell állítani egy korlátot, ami idáig nem volt.

Kell azzal számolni, hogy akár a harag és más indulatok is ott lesznek a gyerekben ezzel kapcsolatban.

A másik oldalról viszont kihívást is ad a szülőnek pozitív értelemben, hogy szervezzen érdekesebb programot, mint maga a kütyüvel való foglalatosság. Ezt azért eléggé nehéz megvalósítani, de nem lehetetlen.

Ma nagyon sok érdekes programlehetőséget találhatunk, ahova el lehet menni.

Ott vannak a szabadulószobák vagy akár a Rumini kalandszoba is, ahol Rumini ’életre kel’.

A Rumini [Megjegyzés: Berg Judit könyve] történetesen az egyik olyan gyerekregény, aminek pörgős a cselekménye, nagyon könnyen lehet követni a szereplőknek az útját és egy kicsit alkalmazkodik a mai gyerek felgyorsult élettempójához, és akkor erre szervezni akár egy tematikus játékot.

Ebben a szituációban én így kezdenék, egy szabadulószobával vagy más, hasonló, érdekes programmal.

Nem a forma felhőket kezdeném el nézegetni tehát a gyerekkel, mert nem lehet a skála egyik végéből a másikba ugrani, ez irracionális elvárás lenne.

Fokozatosan kell elkezdeni bevezetni, számolva azzal, hogy igen, akár ellenállással is járhat ez a folyamat. De semmiképpen sem lehetetlen.

Ez a szülő döntésétől és kitartásától függ, meg akár attól is, hogy maga a szülő mennyire képes lassítani és változtatni a saját életén.

A családterápiás rendszerszemlélet mindig azt mondja, hogy ha a rendszer egy tagja elkezd változni, akkor (általa) az egész rendszer változni fog…

A kitartás is nagyon fontos eleme ennek a folyamatnak, mert nem elég, ha kitalálom, hogy vasárnap együtt eszik a család, de utána meg tíz vasárnap vagy tíz hétköznap minden marad a régiben.

Meg kell hozni a döntést, be kell vezetni az új szokásokat, és következetesen tartani kell ahhoz magunkat. Ekkor tud rutinná alakulni, amelyet már sokkal könnyebb lesz alkalmazni.

Ezzel a fajta hozzáállással, kitartással és felelősségvállalással pedig a szülő ugyanúgy mintát, példát ad a gyereknek.

Dr. Kádár Annamáriát megtalálhatod itt:

https://www.facebook.com/Mesepszichologia/