Szóval az úgy volt, hogy volt egy családom, szép nagy házunk, jól menő vállalkozásunk, két szép egészséges gyermekünk.

Az élet szokásos mederben folyt, legalábbis akkor ezt szokásos, és jófajta medernek tartottam, amilyenben lubickolni szoktak az emberek. Igazából fel se tűnt, hogy én nem lubickolok benne, hanem kínkeservesen küzdök a hullámokkal, közben pedig úgy csinálok,  mint aki jól érzi magát, (időnként megjátszott, hollywoodi színészeket megszégyenítő vigyor) és ezt még el is hittem, valamint biztos voltam benne, hogy a környezetem elhiszi.

A kérdéseket amiket közelebbi ismerőseim intéztek néha hozzám: miszerint mi van veled, fáradtnak látszol, nem lehet veled beszélgetni, nem is értettem. Annyira elvoltam a magam világában, teljesen természetes volt számomra, hogy az élet, amit élek az a normális, és ettől én kicsit „fáradt” vagyok, de így van ez rendjén, ha már az ember lánya férjhez megy, családot alapít, gyereket szül, és mindez mellett még dolgozik is férfiakat megszégyenítő módon.

Normálisnak tartottam, hogy mindent megteszek. MÁSOKÉRT.

Ami addig oké is lenne, amíg esetleg magamért is tettem volna valamit. Csakhogy magamért nemhogy valamit nem tettem, hanem konkrétan semmit.  Nem léteztem. Az életem csak arról szólt, hogy hogyan szolgáljak ki másokat. A férjemet, a gyerekeimet,  a férjem szüleit, stb. Hogyan legyek olyan ember, akit szeretnek, elfogadnak. Inkább az életem minden területén beálltam a sarokba, és csak akkor jöttem ki onnan, ha valakinek valamilyen szolgálatot tudtam tenni, amiért majd az illető persze majd jól megszeret engem, de legalábbis nem bánt.

És én tök büszke voltam magamra.  Hogy tönkreteszem magam. Grátiszként pedig még a körülöttem élőket is. Tipikus mártír voltam.  Persze ez nem volt tudatos. Azt se tudtam mit csinálok. Jól tartja a mondás, hogy a pokol felé vezető út jószándékkal van kikövezve.

Persze jött a harmadik, és elváltunk.

Az addigi homályos gondolkodásom káosszá fokozódott, és még körülbelül egy évig nem is tudtam magam szembesíteni azzal,  hogy mi történt.

Viszont hálistennek elkezdtem saját magamban kutatni,  és elkezdtem önismerettel foglalkozni.

Önmagam felé fordultam végre.

És bizony rájöttem, hogy a hiba az én gépezetemben van.

Azóta javítgatok, szerelek, pakolászok, takarítgatok, rendezek Magamban.

És nagyon élvezem.

Azóta úton vagyok az egyre szabadabb élet felé,  új életet kezdtem, elköltöztünk a gyerekekkel, már magányos se vagyok, van egy csodálatos párom.

Mostmár „csak” a hivatásomat szeretném megtalálni, és rendeződni ezen a téren is.

A régvolt életemből ami megmaradt, azok a gyerekeim.

Az anyák tényleg hősök, mert ha van esetleg valami amit még magukért se tennének meg,  vagy senki másért a világon, a gyerekeikért biztosan. Összeszorított foggal ugranak át bármilyen akadályt, és tesznek meg bármit.

Csak arra kérném az anyákat, beleértve magamat is legfőképpen, hogy ne tűnjenek el, ne vesszenek el a gyereknevelés dzsungelében, még véletlenül se áldozzák fel teljesen  magukat az anyaság nevében (jó, oké vannak egyértelmű dolgok amik vele járnak, de ne essünk túlzásba).

Maradjunk meg Önmagunk is. Legalábbis tegyünk rá kísérletet. Aztán gyakoroljuk nagyon sokat.

A gyereknek egy erős, jókedvű, az életét szerető édesanyára van szüksége. Aki azt mutatja meg neki, hogyan érdemes létezni. Ne azt mutassuk meg, hogy hogyan nem.

És ennek csak egyetlen útja van. Legalábbis az én tapasztalatom szerint. Mégpedig az, ha saját magunkért teszünk meg mindent, és bármit, hogy jól érezzük magunkat.