Paff! Csak egy pillanat volt az egész.
Az előbb még béke volt és nyugalom, de most dühös ordítástól zeng a ház.
Valakiben tombol valami. Lecsapott a hisztikór, kitört az érzelmi vihar.
Vajon most kit ért el?
Azt gondolom, hogy a hiszti senki előtt sem ismeretlen.
Nálunk van olyan időszak, amikor naponta találkozhatok vele, sőt! És még szerencsés vagyok akkor, ha csak külső szemlélője vagyok az eseményeknek.
De ha a saját gyerekem, esetleg én magam vagyok benne nyakig a hisztiben, az igen-igen kellemetlen helyzet. Jobb lenne elkerülni, megelőzni, kitrükközni.
Még mielőtt az első gyerekem megszületett, azt gondoltam, hogy az elkerülés lehetséges.
És szinte biztos voltam benne, hogy az én gyerekem nem fog hisztizni. SOHA.
Még sírni sem fog! Miért is tenné?
Megkapja, amire szüksége van, felkészült szülei vannak, törődünk vele, odafigyelünk rá – mi oka lenne hisztizni?
A tapasztalataim aztán rövid idő alatt visszarántottak a valóságba.
Olyan dolgokra volt szüksége, ami eszembe sem jutott volna soha.
Mi, a szülei minden elméleti felkészülés ellenére is csak kezdők voltak a gyakorlatban. És igenis van olyan eset, hogy választanunk kell, hogy éppen rá figyelünk, vagy valaki/valami másra.
Csak azért, hogy tudjátok, miről beszélek, én most hisztinek nevezem mindazon érzelmi kitörést, tombolást, ami nagy hanggal, sírással jár, miközben a személy úgy viselkedik, mintha valami megszállta volna – nem önmaga, nem tud uralkodni a negatív érzelmein, azok irányítják őt.
Azért tartom fontosnak ezt így leírni, mert korábban azt hittem, hogy a hiszti mindig valami ok nélküli tombolás, amire sosem érdemes figyelni, nem szabad neki teret adni, megfoghatatlan, érthetetlen dolog.
Szóval valami nagyon negatív viselkedés, ami elítélendő és elkerülendő, elfojtandó.
Miután pedig találkoztam vele a gyakorlatban, és volt alkalmam megfigyelni és elgondolkodni is rajta, azt hiszem, hogy mindig van oka – igaz, esetenként hirtelen erre nem jövök rá –, fontos tünet, amire érdemes figyelni és meg is érthető.
Ott és akkor nyilván nem kellemes élmény sem a hisztizőnek, sem a hisztit végignézőnek, de attól még egy természetes, akár előre meg is jósolható reakció: a negatív érzelmeivel ott és akkor tudatosan bánni nem tudó személy reakciója.
Így érthető, hogy miért elsősorban a kisgyerekekkel kapcsolatosan ismerjük ezt a jelenséget.
Ők azok, akik fejlettségük folytán még nem képesek a negatív érzelmeikkel tudatosan bánni. Ez nem hiba, ez náluk még természetes.
Ahogy egyre inkább megismerik az érzelmeiket és megtanulnak tőlük függetlenedni, uralni azokat, a hisztik is szépen eltűnnek az életükből.
Tehát hiszti volt – van – lesz. Nem tudom teljesen elkerülni.
Mivel nem tudok elbújni előle, meg kell tanulnom kezelni. Kezelés alatt lényegében azt értem, hogy
- elkerülni, hogy én magam belevonódjak és hisztizni kezdjek;
- lerövidíteni a hosszát a másik félnél – legyen az akár gyerek, akár felnőtt;
- megérteni az épp aktuális okait, vagyis hogy mi váltotta ki a negatív érzelmi vihart;
- beépíteni az életünk gyakorlatába az új tapasztalatot, változtatni, amennyiben ez lehetséges és akarok is változtatni.
Bónusz: Folyamatosan, a személy életkorához mérten tanítani az érzelmek uralására.
1. A hisztibe való belevonódás és a saját hisztizés elkerülése:
Az 1. ponthoz fontos a nyugalom megőrzése, aminek elérését elfogadással és megértéssel tudom támogatni.
Szóval, csak nyugi: minden rendben vele, minden rendben velem, ez egy természetes reakció valamire, amit esetleg éppen abban a pillanatban még nem ismertem fel, de biztos vagyok benne, hogy van valahol, valami oka.
A hiszti is csak egy állapot. Olyan, mint a többi.
Fogadd el. Jön, itt van, elmegy.
Mindenki biztonságban van, az érzelmek tombolnak csak.
Mára eljutottam oda, hogy egy-egy hiszti kitörésekor (amennyiben az nem az enyém – mely esetben ezt némileg nehezebb elérni :)) érdeklődve húzom fel a szemöldökömet és elmélyülten kezdem figyelni a hisztibe bonyolódott gyermekemet. Vajon most mi történt/történik odabent, benne? A lényeg a külső megfigyelés és az objektív érzelemmentesség.
2. A hiszti lerövidítése:
A célom természetesen az, hogy gyors megértés által mielőbb véget tudjak vetni az érzelmek ilyen formában való megnyilvánulásának, ami a 2. pont.
Az én két gyermekem teljesen más dolgokra reagál jól, vagyis hagyja abba a hisztit, így azt gondolom, hogy ez erősen egyén függő lehet.
Mindenkinek megvan a maga módszere ahhoz, hogy kizökkentsék vagy kizökkentse saját magát a hisztiből.
A kisebb gyerekem most 3 éves, a „beszéljük meg és nyugtass meg öleléssel” típus, míg a nagyobb, 6 éves a „csináljunk már valamit/legyen már valami vagy hagyjál egyedül” típus.
Mivel ezeket már ismerem, így a hisztik nem tartanak valójában sokáig, akármilyen hosszúnak is tűnik az a néhány perc… ami esetleg akár 10-15 is lehet, mivel a nagyobb gyermekem fizikailag annyira edzett, hogy akár eddig is bírja (nyugi… nem hisztivel edz, hanem sportos és izmos típus… :)).
3. Okfeltárás és megértés:
Ahogy vége az érzelmi csapásnak, igyekszem máris áttérni a 3. pontra, ami az okok feltárását jelenti.
Ehhez vagy kapok segítséget a gyerektől, vagy magamnak kell kitalálnom.
Esetenként mélyen magamba is kell néznem ahhoz, hogy felismerjem, valamit én tanítottam, mutattam félre nekik, tőlem tanulták el az adott típusú hisztit.
Nálunk, mivel ketten vannak, a féltékenységből adódó hiszti igen gyakori.
Kimondottan gyakran üti fel a fejét közvetlenül az után, hogy hazaértem. Emiatt néha el is keseredek, de legalább értem.
Ilyenkor jól tudom, hogy nagy adag szeretetre van csak szükségük, főleg az idősebbnek, amit minél gyorsabban kapnak meg tőlem, annál gyorsabban nyugszanak le.
A kicsi többször hisztizik amiatt, hogy nem értek meg valamit, amit akar vagy mond, és emiatt elveszti a türelmét.
Ilyenkor az, ha teljesen felé fordulok és biztosítom őt arról, hogy mindent megteszek, hogy megértsem, mit akar, el is megyek vele, ha meg akar mutatni valamit, mindig segít.
Van még a „valami nem sikerül” hiszti, amikor a lecsökkent önbizalmukat kell visszaépíteni biztatással, dicsérettel, motivációval vagy csak az elfogadás erősítésével; illetve a „valamit rosszul csináltam” hiszti, amikor általában megijednek és elsősorban megnyugtatásra vágynak.
Ezek mellett természetesen a fő hisztiforrás az, amikor megfogalmazódik bennük a gondolat: „azt akarom most, azonnal”, illetve ennek egy altípusa az „azt akarom, ami a másiknál van, most, azonnal”. 🙂
Igyekszem elkerülni, hogy feltételezésekbe bocsátkozzak, de úgy sejtem, hogy ez minden családban előfordul.
4. Tapasztalatok beépítése:
Ami a 4. pontot, a tapasztalatok beépítését illeti, ahogy fent olvashattátok, vannak már olyan beépített tapasztalatok, amiket felhasználok a hiszti időtartamának a csökkentésére.
Ezekkel az előfordulások számát is tudom csökkenteni – ezt is teszem –, és csak azért nem küszöbölöm ki teljesen a hisztiforrásokat, mert képtelen vagyok folyamatosan 100 lépésre előre gondolkodni és mindig tökéletesen reagálni mindenre. Vagyis ember vagyok. 🙂
Az „azt akarom most, azonnal”, illetve „azt akarom, ami a másiknál van, most, azonnal” típusú hisztiknél a kommunikációnk folyamatos fejlesztésébe teszek energiát.
Természetesen nem vezetem be a gyakorlatba a babaházak és markolók folyamatos vásárlását, de megértést, magyarázatot, megegyezést, lehetőségeket tudok biztosítani.
A tapasztalatok beépítésén azt is értem, hogy bármennyire is nehezemre esik, megnézem, hogy vajon honnan vette a gyerekem az adott típusú hisztit.
Vajon miért ijed meg, amikor valamit rosszul csinál, miért keseredik el, ha valami nem sikerül?
Talán csak nem a szülei azok, akik tudattalanul elvárásokat pakoltak a vállára vagy azt mutatták neki, hogy a kudarc valami rossz dolog?
Én szoktam hisztizni – a magam felnőtt módján – ezek miatt?
Úgy sejtem, hogy igen. Így hát mindent megteszek, hogy ezen változtassak magamban és egy új, előremutatóbb példát mutassak a gyerekeimnek.
5. Bónusz: Érzelmek, tanítás és tanulás
Ezért a bónusz lépésben duplán tanítok. A gyerekemet és magamat is. Mindenkit a saját szintjén.
Ha le akarom vezetni magamnak a folyamatot, visszafelé fejtve így tudok eljárni:
hiszti < negatív érzelmek uralásának hiánya < negatív érzelmek jelenléte < negatív gondolatok jelenléte < gondolatok uralásának hiánya/öntudatlan, berögzült, negatív gondolat korábbi tapasztalatból
Az önismereti tanulmányaimból és saját tapasztalataimból tudom, hogy az érzelmeink csak a gondolataink szüleményei.
Először van a gondolat, utána az érzés és nem fordítva. Érzelmek nem születnek csak úgy a semmiből.
A hiszti közvetlen oka a negatív érzelmek uralásának hiánya/képtelensége, de a mélyebb okok között ott van valamilyen negatív gondolat, ami úgy futott át az agyunkon, hogy észre sem vettük.
Ha megtalálom a negatív gondolatot, ami kiváltotta a hisztit és tudatosan megvizsgálom, hogy mi az, mégis hogy került a fejembe és teljesen biztosan rosszul kell-e éreznem magam miatta (= negatív érzelmek tömege), gátat tudok szabni már gondolat szintjén a hisztinek. A negatív érzelemig már el sem kell jutni.
A gondolatok uralásával már a negatív érzések keletkezését is meg lehet állítani.
Ez nagyon jó hír! Mentális önfegyelemmel, önuralommal elkerülöm a saját hisztijeimet és közben megtanítom a gyerekeimnek is, hogy kell ezt csinálni.
Én már értem is, hogy mi történik, ők még csak átérzik, átveszik, követik, de idővel a saját nyelvükön el is tudom magyarázni nekik a folyamatot.
Amit gyakorlok tehát minden nap az az önuralom, ami az alázat, a türelem és az elfogadás legmagasabb foka, így ott van benne a szeretet ereje is.
Ha ügyes vagyok, még mielőtt ellepnének a negatív érzések, megállok és azon kezdek gondolkodni, hogy milyen negatív gondolat üthette fel a fejét bennem, hogy rosszul kezdem magam érezni.
Másodpercek alatt tudom állítani a fókuszomat az objektív és érzelemmentes vizsgálódásra, aminek a célja, hogy kiderítsem: vajon mit gondoltam?
Nagyon bízom benne, hogy ez idővel olyan könnyedén fog menni, hogy még vicces is lesz a saját, észrevétlenül bekúszó gondolataimat vadászni a saját fejemben. 🙂 Mondjuk leírva már így is vicces. 🙂
Remélem, ez a gondolatmenet segített nektek abban, hogy megértsétek, mi történik valójában egy hisztis helyzetben és mostantól máshogy néztek a toporzékoló gyerekekre.
