Az ideális állapot és az őszinte valóság
Kevés nagyobb áldás érhet egy embert annál, mintha szerető, mentálisan és érzelmileg magasan fejlett családban nőhet fel.
Ez olyasfajta betonbiztos alapot adhat az életének, amit nem könnyen rengetnek meg ’földrengések’.
Vagy ha meg is rengetik, akkor aránylag gyorsan újjáépíti magát.
Persze ez kevesünknek adatik meg.
Nekem sem. De ezért már nem hibáztatom a szüleimet.
Sőt, nem is olyan kezdő anyaként jöttem rá, és az élmény nagyon megrázó volt, hogy korántsem azt nyújtom a gyerekeimnek én sem, amire én is áhítoztam, és aminek hiányától szenvedtem öntudatlanul.
Nem kaptam meg én sem a kellő érzelmi töltetet a kis hátizsákomba, amivel útnak indulhattam volna.
Minták
Azt mondják, a gyermek nem tanul, hanem utánoz, mintát másol. Érzékeny kis szenzoraival az őt körülvevő emberek és környezet rezdüléseit, hangulatát magába szívja, mint a szivacs, és beleivódik sejtszintig az a minta, légkör, ami kisgyermekkorában körül veszi.
Mindenki hoz magával mintát. Legfeljebb nem vesszük észre.
Ha jó mintát kapunk (érzelmileg szerető, elfogadó, bátorító, pozitív, meleg légkör), akkor talán nincs különösebb dolgunk ezzel a történettel. De az akkor is csak egy minta, és lehetséges, hogy mégsem leszünk teljesen önazonosak, ha csak és kizárólag tudatosan, vagy tudattalanul a kapott mintát követjük.
Ha rossz mintát kapunk szerintem három verzió van.
- Észre se vesszük, öntudatlanul követjük a rossz mintát, majd egy nagy, külső, negatív esemény hatására talán elindul bennünk valami, ami arra ösztönöz, hogy kutakodjunk kicsit magunkban.
- Észrevesszük, hiszen a minta annyira rossz, hogy nem lehet nem észrevenni (pl. bántalmazó szülők), mégis a rossz mintát visszük tovább, mert teljesen öntudatlanul élünk.
- Észrevesszük, és tudatosan pont az ellenkezőjét csináljuk, mint amit tapasztaltunk, de nem biztos, hogy ez valóban olyan minta lesz, amit mi akarunk. Csak az ellenkezőjét akarjuk valaminek, amit tapasztaltunk.
Én az első verzióhoz tartozom, mint vélhetően a lakosság jelentős része 🙂
Abszolút fogalmam sem volt arról, hogy egy ember élete így épül fel. Megszületik, kis magatehetetlen csecsemőként, aki olyan, mint egy tiszta papírlap, egy hófehér, puha szivacs. Nincsenek fölösleges gondolatai. Fizikai szükségletei vannak, érzelmi szükségletei vannak, aminek az érvényesítéséért határozottan küzd 🙂 (főleg néha éjszaka :D).
Viszont nem tud határt húzni azzal kapcsolatban, hogy mit fogadjon be. Mindent befogad. Bármilyen hatás éri, mint a szivacs a vízcseppet, magába fogadja. Nem tudja megvédeni magát, és nem tudja megválogatni, hogy akkor most valami hatással legyen őrá, vagy sem. És a későbbiekben ezekből épül fel ő, mint ember. Ezek alapján hoz majd döntéseket, ezek alapján gondolkodik majd a világról, a szülei által élt élet alapján építi fel a saját életét.
Hát ez igazából szerintem egy kicsit tragikomikus.
A minták és az önismeret összefüggései
Mikor ezzel szembesültem az önismereti tréning alatt, és először is górcső alá vettem a saját mintáimat, majd azt, amit épp a gyerekeimnek adok, szerintem hónapokig nem ocsúdtam fel. Először is totál kétségbeestem, aztán elkezdtem magam ostorozni, a gyerekeimet sajnálni, meg magamat is, szóval volt vihar rendesen.
Most kezd szélcsend lenni, mostanra én azt gondolom, hogy elkerülhetetlen, hogy valamiféle programot – ahogyan mi gondolkodunk a világról, és ahogyan cselekszünk -, azt akarva-akaratlanul átadjuk a gyermekünknek.
És mi a jó minta?
Önmagunk legjobb verziója. Az erre való törekvés.
Az önismeret lényege számomra az, hogy önmagam legjobb verzióját tudjam felépíteni.
Nem azért vagyunk a világon, hogy akármit csináljunk, hanem azért, hogy a kapott csomagjainkkal dolgozva, önmagunk fejlesztésével járuljunk hozzá a szeretet-alapú világ megteremtéséhez.
Anyaként számomra abban segített az önismeret leginkább, hogy a hozott mintáimat felismerve, azokat meg tudjam változtatni, és hogy önmagam felé fordulva, önmagamnak energiát, szeretetet adva, egyre jobban érezzem magam, mert csak így tudok pozitív mintát mutatni a gyermekeimnek.
