Szemtől szemben állok a tanárnővel. Én kértem a találkozót, mivel azt láttam, hogy gyermekem nem boldogul az óráján. És az elmondottak alapján úgy döntöttem, szeretném megismerni a másik fél álláspontját, és ha mód van rá, rendezni a helyzetet. A megoldás szándékával érkeztem!
Falba ütköztem, majd jött a felismerés!
Mindenki a saját szűrőjén keresztül nézi a világot és a többi embert.
És a szóban forgó pedagógus szűrőjén keresztül az én gyermekem „neveletlen” és „semmirekellő”, sőt, rosszindulatú.
Az a gyerek, aki a legtöbb tanár visszajelzései alapján kedves, segítőkész, bár tanulás terén kicsit lusta vagy későn érő, de mindig lehet rá számítani.
Érthetőbben fogalmazva belekerült egy skatulyába.
Van bőven feladatunk, hiszen a kislányom is a saját szűrőjén keresztül nézi a világot, és bizony azt kell mondanom, a tanár is be lett kategorizálva nála…
De ne fussunk ennyire előre.
„Szülői pályafutásom” alatt az egyik legnehezebb döntés az iskolaválasztás volt számomra. Ugyanis szerettem volna, ha amellett, hogy a gyerekek gyerekek lehetnek, biztosítani akartam számukra a szabad választás lehetőségét, ha eljön az ideje.
Azonban volt alkalmam megismerni a másik oldalt is.
Azokat a tanárokat, akik sose szerették a munkájukat vagy mostanra kiégtek, és csak szeretnék valahogy túlélni azt az időszakot, amit a gyerekekkel kell tölteniük. Ők azok, akik kategorizálnak, és ha egyszer bekerültél egy dobozba, onnan nehéz kikerülni. Még szomorúbb, hogy közülük sokan erre a kategorizálásra nem a gyerek teljesítményét veszik alapul, hanem azt, mennyire hasznos jóban lenni a szülővel. Ismerős helyzet?
Van hely azonban, ahol az osztály, a tanárok és a dolgozók is támogató közegként vannak jelen.
Ahol minden gyerek számít, és minden gyerek szerethető!
Bizony hatalmas a szülői felelősséged, hogy milyen közösségbe kerül a gyermeked. De ha az első döntésed nem bizonyult jónak, van lehetőséged újradönteni.
Ha a gyerek problémába ütközik, az a legfontosabb dolgod, hogy mellette állj. Ha bántják, alázzák, és a helyzet már annyira elfajult, hogy kommunikációval nem tudod megoldani, jobban teszed, ha váltasz.
Rengeteg helyről hallom, hogy az iskolai megaláztatásokat, a rossz bánásmódot és a félrepillantó pedagógusokat túl kell élni. „Már csak 3 évet kell kibírni és szabadulok!” „Majd a középiskolában jobb lesz.” De valójában csak akkor lesz jobb, ha megtanulod, amit a helyzeted tanítani akar.
Én mind a három gyerekemmel iskolát váltottam, és egyikkel sem bántam meg! Sőt, ha valamit sajnálok, hát az az, hogy nem léptem előbb.
Lehet, hogy azok a dolgok, amik az iskolában vele történnek nem tűnnek nagy dolognak.
Régen is előfordult ilyesmi.
Csúfolják? Na és? Majd megtanulja megvédeni magát!
Mégsem tudhatod, mit okoz ez az ő lelkében! Illetve, ha bele mersz gondolni, min megy épp keresztül, ha beszélgetsz vele és figyelsz rá, pontosan tudnod kell!
Manapság az emberek azt gondolják, jobb a biztos rossz, mint a bizonytalan és azzal, hogy egy gyereknek nem segítenek kilépni méltatlan helyzetéből, pontosan ezt tanítják meg neki mintaként.
Pedig találhatsz olyan közeget, ahol hozzád hasonlóan gondolkodnak, ahol támogatják törekvéseidet és gyerekneveléssel kapcsolatos nézeteidet, ahol a gyerekedet befogadják és szeretik őt nap mint nap! Lehet, hogy tenned kell érte, keresgélni, utánajárni, de ha kiszabadítod őt egy megoldhatatlannak tűnő helyzetből, azzal a lehető legnagyobb ajándékot kapja.
Ha azt látod, hogy a gyermeked szenved, cselekedj! Járj utána a problémának, törekedjetek megtalálni a megoldást, de ha másképp nem megy, keresd meg a neki való iskolát.
Azonban nem mindig kell megfutamodni!
Három különböző gyerek, három iskolaváltás, három különböző történet a mienk.
Mégis azt gondolom, nem kell és nem is szabad minden helyzetben megfutamodni!
Hiszen mindenhol adódnak olyan körülmények, amiket meg kell oldani, és minden esetben bennünk van a megoldás. Ez pedig csak az esetek bizonyos százalékában a környezetváltás.
Egy új tanár vagy egy új diák, akivel nem jön ki jól a gyerek, egy számára kellemetlen helyzet, amibe belekerült természetesen azt mutatja, valamit meg kell fejlődnie a csemeténknek.
A felismerés, amit az említett tanárral való beszélgetésemre visszagondolva kaptam, az volt:
Nahát! Ez egy fantasztikus lehetőség a fejlődésre, no meg a szűrők letevésére.
És nemcsak neki, nekem is! Hiszen a tanár tükör a gyermekemnek, ő pedig tükör nekem. Így már tisztán látom, mi az, amit jelen helyzetben meg kell tanítanom neki, mi az a gondolat, amit a magáévá kell tennie. És ezzel, és a tapasztalat által pedig én is tanulok!
A megoldás szándékával kerestem meg a szóban forgó pedagógust, és mire végeztünk, csak még jobban összezavarodtam, falba ütköztem. Mostanra azonban letisztult a kép!
Most már látom, merre vezet ez az út és mit tehetünk le általa, így tudok hálával gondolni arra, ami előttünk áll. Hiszen a lányom egy fantasztikus tanítómestert kapott, és nála bizony nem az első eset, hogy a tanítómester egy „utálatos, új tanár” képében érkezik.
A korábbi ilyen alkalmak többnyire sikerre vezettek, és számára egykor ijesztő tanárnő mára egyre fontosabb szerepet játszik az életében (vele nem pedagógus miatt váltottunk iskolát).
Mindig el kell gondolkodnunk azon, mi lehet a cél és mi lehet a megoldás.
Az akkori iskolaváltás előtti időszakban a lányomat rengeteget bántották társai és kiközösítették. Ez mély nyomokat hagyott benne, fél szeretni magát és hajlamos ítélkezni. Valahol azt olvastam, 2019 legfontosabb feladata a haragon túljutni, a múltat elfogadni. Lehet a cél ezért az, hogy a lányom először megtanulja teljesen elfogadni és szeretni magát és megtanuljon még inkább elfogadni másokat. A cél az is, hogy kiálljon önmagáért a megfelelő módon. Azt gondolom, ez útközben fog kitisztulni.
Én jelen helyzetben Louise L. Hay tanításait hívtam segítségül és elsősorban az ő gondolatait adom át a lányomnak, hogy alkalmazva azokat, megoldja a problémáját.
Louise L. Hay azt tanítja, hogy amit nem szeretsz az életedben, azt áldd meg mindennap szeretetenergiával, gondolj rá szeretettel, és idővel ezt a külvilágod tükrözni fogja.
Beszélgettünk arról is, hogy talán a tanárnőnek sem könnyű, talán szüksége van segítségre. Én így első körben azt kértem a lányomtól, hogy változtasson azon, ahogy a tanárnőt látja, változtasson a saját hozzáállásán.
Nem könnyű ezt megbeszélni egy 12 évessel, de szerencsére elfogadó a gondolataimmal szemben.
Nekem segítségemre volt az a példa, amit gyerekeim látnak, ahogy velük viselkedek, ha dühösek, rossz napjuk van, letörtek vagy épp őrjöngenek. Erről egy korábbi cikkemben írtam: Hurrá! Kamasz gyereket nevelek!
Természetesen folyamatosan figyelem és támogatom őket, ahogy tőlem telik.
Bár most tudom, merre induljunk ebben a helyzetben, azt mégsem felejtem el az úton, hogy szeretettel és szabadsággal, bármikor dönthetek másképp!
