Ebben az írásban átadok néhány számomra igen kedves emléket az én várandósságom időszakából, s megfogalmazok néhány olyan gondolatot, amely szerintem segítségére lehet a leendő anyáknak is.

Mert anyának lenni a legcsodálatosabb, de egyben a leghősiesebb dolog is a világon.

Ildi néni és a terhességi teszt

Emlékszem a pillanatra, amikor az egyik kora nyári hétvégén hazamentem a szülővárosomba s az egyik kedvenc helyi patikámban Ildi nénitől megvettem a terhességi tesztet.

Nem sokkal azelőtt döntöttük el, hogy na, akkor most már nagyon szeretnénk, ha kisbabánk lenne. Kivártam…. Már mindketten jó pár évvel túl voltunk a harmincon.

Akkor a hátam mögött volt már néhány hősies munkával eltöltött év, a szakvizsga, a szakjogászi képzések, amiket így visszatekintve, szerintem nem lett volna elég éberségem a kisgyermekem mellett megcsinálni, megtanulni.

A havi egyszeri női ’hetem’ még jó párszor eltelt, de aztán eljött ez a bizonyos újhelyi hétvége. Egyedül utaztam akkor haza, a férjem nélkül.

Volt egy megérzésem, s bizakodva bontottam ki a tesztet, olvastam át még egyszer a már amúgy is tudott használati útmutatót. És megtörtént az, amire akkor a legjobban vágytam.

Megjelent a két csík, ami azt jelentette, hogy odabent a pocakomban van már valaki.

Egy dolog volt, ami aggasztott kicsit, de azon sajnos már nem tudtam semmit sem változtatni.

Édesanyám akkor már három éve, hogy elment, s úgy gondoltam, hogy azért odafentről is lát és támogat majd engem, aki nemsokára ugyanúgy életet fogok adni egy kis emberi csodának, mint ahogy annak idején ő is nekem. S ez a hiányérzetem ellenére is megnyugtatott…

Amikor várandóssá váltam, emlékszem, hogy egyszerre nagyon sok mindent át tudtam érezni abból, amiket úgy gondoltam, hogy az én anyukám is érezhetett és gondolhatott a várandósság alatt.

De merőben új volt a helyzet.

Új helyzet, új szokások

Gyorsan felmértem és abbahagytam azokat a szokásaimat, amik nem voltak már támogatók rám és a pici babámra nézve.

Dolgoztam, de közben már álmodoztam arról, hogy milyen lesz Ő?

Terhesség félelem - a legnagyobb félelmeim várandós anyaként
  • Facebook

Nem volt semmi megérzésem, nem tudtam volna megmondani, hogy fiú lesz-e vagy kislány, pedig Ő már tudta odabent, s biztos jókat mosolygott rajtam.

Lány és fiúneveket is latolgattunk, ízlelgettük a családi névhez leginkább passzoló neveket.

Én az a fajta ember voltam akkoriban, aki nem agyalta túl a dolgokat. És teljesen természetesnek vettem az egész várandósság alatt bekövetkezett minden testi változásomat (erről egy remek Facebook Jegyzetet találsz itt).

Imádtam a várandósság egész idejét. Viccesnek találtam, amikor a vizsgálatokon a nővérek „leanyukáztak”, aztán azt is megszoktam.

Megszületett! És a félelmek is…

Aztán egyszer csak, egy gyönyörű szülés után, már ott pihegett a mellkasomon az, aki nemrég még odabent úszkált.

Ott volt, csodálatosan, egyszerűen, még csatakosan és parányian. Nem lehetett betelni vele. Édes kis hangján sírdogált is néha.

Az első kórházban töltött napokból két félelmemre emlékszem.

Az első, hogy hogy fogom tudni anyatejjel etetni ezt a kicsi fiút, mert sehogy sem találta egyikünk se a megfelelő irányt, helyzetet.

De persze aztán kitűnően belejöttünk mindketten, és imádtuk a szoptatást, ő is, én is.

A másik az volt, amikor a nővérke mondta, hogy akkor anyuka, lehet felöltöztetni a babát. Na, akkor azért kétségbe estem.

Olyan törékeny volt, olyan picike, kicsit mozgott is, vagy talán sírt. Jaj, féltem, hogy meg ne fázzon.

És aztán rájöttem, hogy azt sem tudom, hogy hogy kellene ráadni a pici bodyt és a rugdalózót.

Ezért inkább megkértem a nővérkét, hogy akkor még egyszer legalább mutassa már meg nekem ezt. És persze ebbe is gyorsan belejöttem.

Végre otthon, együtt a babával

Aztán az ötödik napon hazamentünk, és emlékszem, hogy a barátnőnket hívtuk át a házból, hogy ugyan már mutassa meg, hogy hogyan kell a kiskádban megfürdetni egy gyereket.

Megmutatta, de másnap már olyan fáradtak voltunk, hogy kihagytuk a fürdetést. A következő naptól pedig gyakoroltunk és belejöttünk.

Milyen szívmelengető, csoda emlékek mind ezek…

Még mindig látom és bizonyára mindig is fogom benne látni azt a parányi, csodálatos pici babát, aki ott szuszogott, aki türelmesen kivárta, amíg a szülei megtanultak vele mindent, amit tudniuk kellett.

Akkor nem voltak félelmeim.

Azóta sok minden megváltozott már bennem, és én magam is változom napról-napra.

Most már más kismama lennék…

Ha most várnám az első kisbabámat, tudom, érzem, hogy már más lenne a helyzet.

Egyetlen egy dolog miatt. Most már nem kifele figyelek, a kinti világot, hanem a legtöbbször befele figyelek s elkezdtem (végre, juhuuuuu) megismerni önmagamat.

Megértő figyelemmel hallgatom, szeretettel figyelem a körülöttem lévő kismamákat, és úgy, de úgy beszédbe elegyednék sokukkal.

Nem okoskodva, hanem szeretettel, puhán, körbeölelve őket elmondanék nekik néhány gondolatot.

De… mi is lenne, ha itt megosztanám Veletek, kedves, jó Olvasók ezeket a gondolatokat?

  1. Bár anyának lenni szerintem csodaszép dolog, mégis tisztelem és becsülöm azokat is, akik őszintén és tisztán látják magukat, s ezáltal azt is, hogy ők nem szeretnének gyermeket, vagy ’most’ nem szeretnének gyereket.Bizony hallok, látok sok olyan gyermeket magam körül, akinek a szülei nem ’hallelújáznak’ az örömtől, hogy szülők lettek. Van, aki oda sem nagyon figyel a gyermekre, és magára sem.Van olyan ismerősöm is, aki a gyermeke pár hónapos korában már azon gondolkodik, hogy most már vissza kellene menni dolgozni.
  2. Félelem lehet a leendő édesanyákban, hogy „Jó anya leszek?”.Van egy kép a fejünkben, a szívünkben arról, hogy milyen a jó anya. Ez a mi ideánk.Ezt a képet a saját anyukánk által adott minta, a körülöttünk látott emberek, az elolvasott könyvek, a megnézett filmek, s még megannyi minden ’festette’ meg bennünk.Vajon jó anya leszek, és meg fogok tudni felelni mindannak az elvárásnak, amit elvárok magamtól?Ez a belső elvárásunk, amit ha úgy gondolunk, hogy nem teljesítünk, akkor megjelenik a lelkiismeret, bűntudat és még megannyi eszköze az egónak. Pedig a legtöbet akkor adhatjuk másoknak, amikor mi magunk jól vagyunk.

Ha “törlöd a képeket”, a legjobb anyuka lehetsz

Mi lenne, kedves anyuka, ha nem ennek a képnek akarnál megfelelni? Mi lenne, ha ’csak’ önmagad lennél?

Én sem olyan rég tanultam azt meg, hogy akkor tudok hinni és bízni magamban, ha ismerem, megismerem önmagamat.

Amint elkezdtem felfedezni és tisztán látni önmagamat, letisztult bennem az, hogy melyik az a félelmem, ami tulajdonképpen nem is az enyém, hanem mondjuk az anyukémé volt, és én átvettem.

Ezeket a felismerés után könnyen elhagytam, leraktam. Aztán maradtak azok a félelmek, amik csak az enyémek.

Ezeket a félelmet keltő dolgokat pedig célzottan, lépésenként, nem agyalással, hanem cselekvéssel oldottam fel.

És persze el kellett fogadnom azt is, hogy amikor a most két kisgyerekem majd felnő, biztosan lesz jó pár olyan dolog, amit majd „a fejemhez vág”.

Hogy de anya, ezt miért így vagy úgy csináltad, amikor ez nekem nem is volt jó.

Nem lehetsz jó anyukája az új generációnak

A mesteremtől, aki a csodálatos, önmagam megismeréséhez vezető utamon támogat, Kárpáti Boglárkától (OtthonFa.hu)  tanultam meg azt is, hogy a generációk milyen különféle jellemzőkkel bírnak.

Sőt, most már tapasztalom is, hogy az én két, 2011. után született gyermekem, akik az alfa generációhoz tartoznak, néhány intelligenciában már most sokkal fejlettebbek nálam.

És ezt így szeretettel elfogadom, mert megtanultam azt is, hogy az én szüleimet hogyan tudtam szeretettel elfogadni azokban a dolgokban is, amikkel ma már nem értek egyet.

Csoda-gondolatként tettem azt is a magamévá, hogy egy gyermek nem ok nélkül születik egy családba.

Azért születik oda, mert azt az anyukát és apukát választja ki. Ott kell ugyanis megtanulnia, megfejlődnie magával kapcsolatban annak a gyermeknek bizonyos dolgokat.

Amióta ezt tudom, s felismertem az én megtanulnivalóimat a szüleimtől, még nagyobb hála és szeretet az, amit érzek irántuk.

  1. Félelem, hogy nem fog a leendő anyuka megfelelni a környezete elvárásainak.A jó öreg megfelelési kényszerek.Megfelelési kényszer az, amikor azért teszek valamit, mert meg akarok felelni az anyukám, az anyósom, a férjem, a szomszédom, a barátnőm, a testvérem, és még ki tudja hogy ki elvárásainak.Én felülvizsgáltam magamban ezeket a megfelelési kényszereket.Ehhez az kellett, hogy megismerjem magamat. És egyre tisztábban lássam azt, megfigyeljem azt, hogy mit miért csinálok.

    Ha mondjuk valamit azért csináltam, hogy a másik meg ne sértődjön, de igazából nem is éreztem jól magamat közben, akkor egyértelmű, hogy megfelelési kényszerben voltam.

    Elkezdtem felvállalni magamat, s ezeket a helyzeteket, embereket szeretettel kezelni. És egyre több mindent nem csináltam pusztán csak a megfelelési kényszer miatt, és ez nagyon felszabadított.

  2. Fog szeretni? Fogom tudni eléggé szeretni?A szeretet megértő figyelem a másik ember felé.Az elején engem teljesen mellbe vágott, amikor rájöttem arra, hogy igazából én nem is szeretem és fogadom el magamat száz százalékosan.S pont emiatt mindig éhes voltam mások dicséretére, figyelmére, szeretetére.
    Pedig magammal kellett volna kezdenem.Elkezdtem magamra figyelni.
    Elkezdtem megismerni magamat, elfogadni és megérteni magamat, megbocsátani magamnak, ha kellett.

    Azt tapasztaltam, hogy amióta az önszeretetem rendben van, azóta sokkal nagyobb, mélyebb szeretetet tudok adni a Szeretteimnek és a körülöttem lévő embereknek is, és ez egy csoda érzés.

A legcsodálatosabb dolog…

Kedves Hős Anya, leendő Anya, önmagát felvállalóan nem leendő Anya, és kedves Mindnyájan.

A legnagyobb őszinteséggel és szeretettel tudom azt mondani Nektek, hogy az egyik legcsodálatosabb dolog az életemben, hogy családom van és gyermekeim.

A következő életemben, biztosan, hogy ha tehetném, már a szülővé válás előtti legelső és legfontosabb feladatomnak tartanám, hogy megismerjem önmagamat, hiszen ez az az út, amelyiken haladva a legtöbbet tudom magamnak, és a gyermekeimnek, a körülöttem lévőknek adni.

Ezt most már látom, érzem, tapasztalom.

Hálás vagyok, hogy kétgyerekes anyukaként harmincnyolc évesen erre ráébredtem, és hálás vagyok annak a támogató közegnek, amely az önmagam megismerését segíti.

És tudom azt is, hogy ezt akárhány évesen elkezdheti az ember.