A minap Pilates edzés elején csörgött az egyik tanítványom telefonja. A lánya hívta (12 éves), hogy már megint nem jár a villamos és kerülő úton fog hazamenni. Az anyuka tisztázta vele a kerülő utat és vidáman becsatlakozott az edzésbe. Egy másik anyuka ennek kapcsán hozta fel, hogy ő mennyire aggódik, és hiába hasonló korú gyermekei vannak, ő bizony nem engedi őket egyedül mozogni. Szerencsére az edzések is úgy kezdődnek, hogy a férjével mindig meg tudják oldani, hogy hozzák-vigyék őket. De már előre fél, hogy ha nagyobbak lesznek és önállóságra vágynak, esetleg szórakozni akarnak menni – akár csak egy késői kezdésű filmet megnézni a moziban –, akkor azt hogyan fogja kezelni.

Mivel nekem már önállósodott (20 éves) gyermekem van, érdeklődött, hogy én hogyan is éltem túl ezt az időszakot.

– Bízom, és akkor is bíztam a gyermekemben.
– Én is bízom a gyermekeimben. No, de az a sok szörnyűség, amit hallani lehet! Tiszta para!
– Ennek is az őszinteség az alapja.
– Hogy jön ide az őszinteség?
– Egyrészt, ha őszintén beszélsz a gyerekekkel, érezni fogják, hogy megbízhatnak benned és bármit elmondhatnak. Másrészt, ha őszintén beszélsz velük a külvilág eseményeiről és nem fenyegetően, elrettentően, félelemkeltően, akkor az megnyugtató számukra. Hiszen ha a suliban vagy akárhonnan hall ezekről, az könnyen tud félelmet kelteni bennük. Ezért fontos, hogy otthon ne ilyen töltettel, célzattal beszéljetek róla, mert ezzel nem adod meg számára a biztonságérzetet.
– Értem is, meg nem is. Hogyan lehet ezekről a dolgokról nem félelemkeltően beszélni?
– Tárgyilagosan. Azért, mert mással megtörtént, az nem jelenti azt, hogy veled/veletek is meg fog történni. Ezeknél a beszélgetéseknél érdemes arra fókuszálni, hogy az aggódásod bekövetkeztekor mi lehet a legnagyobb segítség a gyermekednek. És nyilván nem az, hogy nem engeded el sehova és különböző rémsztorikkal teletömöd az agyát.
– Oké, igazad van, de én akkor is aggódom. Anyukám, a nagymamám, de még a dédnagymamám is ilyen aggódós volt. Én nem tudok nem aggódni.
– Értem. De vajon jót teszel-e a gyermekeiddel, ha ragaszkodsz ehhez a családi programhoz? Vajon jót teszel-e magaddal?
– Valószínűleg nem.
– Én is nagyon sokat aggódtam. Én is női vonalon örököltem ezt a nem túl előrevivő tulajdonságot. Szerencsére már több éve felülírtam. Azóta sokkal nyugodtabb az életem és a gyermekemé is.
– Le lehet ezt tenni????
– Én letettem már pár éve és nagyon ritkán tör fel.
– Azt meg hogy?
– Nekem sokat segített az a felismerés, hogy amikor aggódós állapotban vagyok, akkor az feszültséget generál bennem, ami miatt meg az érzékelésem tompul. Ez abban nyilvánul meg, hogy pl. egy beszélgetésből, egy jelenetből, egy sztoriból csak azt hallom/látom meg, ami az aggódásomat, a feszültségemet továbberősíti vagy alátámasztja. Ami azt enyhítené, vagy ami a megoldás lenne, azt alig, vagy egyáltalán nem hallom/látom meg. Ráadásul ennek hatása hosszas időn át tart és minden életterületemre hatást gyakorol. Például amikor a lányom hasonló korú volt, mint most a tieid és rám tört az aggódás, akkor a munkahelyemen is feszült voltam. Ingerültebben szóltam a kollégáimhoz, a vendégek kéréseit problémaként éltem meg és teljesen ki voltam akadva, hogy mindenki pont most talál meg engem mindenféle szarsággal. Ettől még feszültebb lettem. Akkoriban kezdtem el önismerettel foglalkozni és ezáltal megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy minden belőlem indul ki. Azaz, ha én feszült vagyok, feszültséget kapok a külvilágból. Ha rendben vagyok, akkor a külvilágomban is minden rendben van. Ha meg épp valami még sincs rendben, akkor mivel én rendben vagyok, könnyedén meglátom a megoldást és máris tudok cselekedni.
– Jó, ez így érthető. De mégis, az aggódást hogyan hagytad el?
– Hát így. Megértettem, hogy az sem nekem, sem a külvilágomnak nem jó. Ezért úgy döntöttem, hogy elhagyom az aggódást. Ezzel nem azt tettem, hogy elnyomtam magamban az aggódást, hanem tényleg elhagytam.
Mindig, mindenről beszéltem a lányommal. A szexről ugyanúgy nyílt lapokkal beszéltem, mint például a napozásról. Aztán ha valahova el akart menni a barátaival, akkor mindig megegyeztem vele, hogy mikorra ér haza. Ha esetleg mégse érne addigra haza, akkor jelezze, amint érzékeli. Persze nem mindig érzékelte. Eleinte nehéz volt, de amikor ilyen helyzet volt, akkor a mindenféle rémsztorik gyártása helyett próbáltam mély, lassú légzésekkel lenyugodni és szeretettel rá gondolni. Amikor nyugodtságot éreztem magamban, akkor azt úgy fordítottam le, hogy minden rendben van, jól érzi magát. Amikor meg bármelyik testrészemben valami feszültséget éreztem, akkor sejtettem, hogy valami baj van és lépnem kell. Nem sokszor volt ilyen, de akkor higgadtan átgondoltam, hogy vajon most hol lehet, kivel lehet, kin keresztül tudnám elérni és milyen egyéb lépéseket tehetek meg, hogy segítsek rajta. Ha nem értem el – ilyen is előfordult –, akkor csak szeretettel gondoltam rá és hittem abban, hogy most ezzel tudom a leginkább támogatni, és bíztam benne, hogy minél hamarabb kapok egy apró jelet, ami végképp megadja számomra a megnyugvást. Most, hogy már külön él, ugyanígy állok hozzá. Ha bármi olyan infó jön a külvilágból, ami miatt törne fel az aggódás, akkor szeretettel rá gondolok és tudom, hogy mit kell tennem. A legjobb az egészben, hogy mindenki másnál is működik. A páromnál és a barátaimnál is. Kívánom, hogy ebben a csodában neked is legyen részed!
– Hmm. Elgondolkodtató.
– És könnyen meglehet, hogy a szívgörcseid is ezzel vannak összefüggésben. Képzeld el, ha elhagyod az aggódást, mi mindent nyerhetsz vele. ☺