– avagy gondolatok az anya és a lánya kapcsolódásról –

’Anyaaaaaa’ – szól a harci kiáltás minden alkalommal, amikor meglát.

Mosolya beragyog mindent, és pillanatok alatt el is felejtem, hogy mennyire fáradtnak is éreztem még magamat az előbb.

Elfelejtem, hogy hosszú és sok volt a nyolc és fél óra munka, az ülés, a fővárosi forgalom, a zaj, a sok ember körülöttem…

Megyünk egymás felé, és megöleljük egymást. Jó egymást érezni.

Kirobban belőle a sok mondanivaló, de van, hogy nincs kedve beszélni.

Jó vele lenni, jó együtt lenni.

Cicásan hozzám-hozzám bújik. Zsongja, búgja, hogy

Nagyon szeretlek, Anya!

Ránézek, és azt gondolom:

  • mennyire szeretem,
  • mennyire gyönyörű, sőt csoda szép,
  • mennyire tökéletes kívül és belül,
  • mennyire magabiztos,
  • mennyire tudja azt, hogy mit akar, és ezt őszintén ki is mondja,
  • mindig addig megy, amíg megvalósul, amit célul kitűzött,
  • sohasem adja fel,
  • mennyire tudja szeretni és elfogadni magát,
  • mennyire a jelenben, a pillanatban tud élni,
  • mennyire tud örülni az örömnek, bánkódni a bánaton.

Aztán elgondolkodom…. magamra gondolok.

Hiszen én ugyanilyen kislány voltam, mint ő most. Ugyanígy éreztem, hasonlókat gondoltam.

Egy azonban biztos. Hogy gyönyörűnek és magabiztosnak éreztem magamat, adni tudtam és befogadni, elfogadni, amit kapok.

Érzem, hogy most megint tanít engem Adél, az öt és féléves kislányom. Mesterként áll mellettem ő, és a nyolcéves bátyja is.

Én pedig alázattal, szeretettel és elfogadással tanulok mindkettejüktől, magammal kapcsolatban.

Fel van adva a lecke… nekem.

Estefelé a vacsora, a lefekvés és a fáradság nehezített játéka után kicsit leülök…., mert a gondolataimban meg akarom keresni magamban azt a kislányt, aki valaha voltam és aki a kislányomban most általam csodáltakat 100 %-osan a magáénak tudhatta…

Aztán bevillan egy kép. Egy fényképről – már ilyen távlatban van.

A kis szobában játszom éppen a kedvenc babámmal. Teljesen elmerülök ebben a játék világban, csak erre figyelek.

Egyenes, barna hajam gyönyörűen keretezi a szép arcomat, a testemet tökéletesen uralom. Nem gondolkodok energiát lehúzó, értelmetlen dolgokon és nem csinálok olyat, ami nem a szívemből, lelkemből jön.

Tudom, hogy nekem minden sikerül. Tudom, mert hiszek és bízok magamban.

A gyerekek hangja szakít ki a visszaemlékezésből…., de az elfeledett képet megtaláltam, végre, az érzés megmaradt bennem.

Megtaláltam magamban azt, aki voltam: a kislányt, aki mindenre képes, aki csoda szép, aki uralja és megéli a saját életét.

És ott, legbelül tudom, hogy felnőtt nőként ugyanilyen vagyok, csak sok mindennel elfedtem magamban a valódi önmagamat…

Tudom, hogy a kislányomnak és a kisfiamnak én adom a női és az anyai mintát, hiszen engem választottak édesanyjuknak. Szerencsémre – gondolom őszintén magamban.

Az, hogy én milyen mintát adok a lányomnak és a fiamnak, az az én felelősségem.

Az, hogy én hogy vagyok, hogy én jól legyek, az az én felelősségem.

Mert tudom, hogy ha én jól vagyok, akkor a világom körülöttem is rendben van. Ha én jól vagyok, akkor a kislányom, a kisfiam is rendben van körülöttem, hiszen anyjukként hatással vagyok rájuk.

Megnyugtat ez a gondolat.

Érzem most magamban azt, hogy már bennem is megvan – belső mesterként – az a kislány, aki voltam, és aki a kis szobában játszott boldogan. S mintha odasúgná:

Minden rendben van. Szép vagy. Szép vagy kívül és belül. Higgy és bízzál magadban. És éld a saját életedet.

Egy szebb és sugárzóbb, még boldogabb anyaként lépek ki a szobából, hogy még a nyolcadik jó éjt puszit is odacuppantsam az édes gyerekarcokra, és megöleljük egymást…

  • Facebook

’Jó éjt, Szépségem!’ – mondom a kislányomnak.

’Jó éjt, Drága!’ – mondom a kisfiamnak.

Álmos szemek néznek rám. De tudják, hogy egyre erősödő és szebbé váló anyjukként itt vagyok nekik, és mintaként odaadom nekik mindazt, ahogyan a saját életemet élem, és ahogy hiszek és bízok önmagamban.

Ki tanít kit, ki kitől veszi a mintát, ki kinek a mestere?

Én tanulok tőlük és ők tanítanak engem. Szeretettel és elfogadással…