avagy a szülői minták szerepe

Kisgyerekként gyakran kísértem el Édesapámat a városba.

Emlékszem, ahogy egymás kezét fogva róttuk a zempléni kisváros utcáit, és közben elintéztünk mindent, amit kellett.

Ezek az ’ügyintézések’ azonban gyakran hosszabbra sikeredtek, mert Apukám meg-megállt az ismerősökkel néhány szót váltani.

Az volt akkoriban a megegyezés közöttünk, hogy ha valakinek köszönnöm kellett, akkor Apukám finoman jelzést adott, megszorította a kezemet.

Mivel Apukám szinte az egész várost ismerte, ezért sokszor jött a jelzés, én pedig sokszor köszöntem.

És sokszor kérdeztek a felnőtt ismerősök, családi barátok tőlem is valamit, amire válaszoltam – vagy én, vagy az Édesapám.

Hál’ istennek abban a kétujjas, ’arc megcsippentgetős’, öreg nénis köszöntésben nem sokszor volt részem, pedig sokat viccelődtem vele…

A minták jelentősége

A gyerekek – már kora pocaklakó koruktól kezdődően – minden körülöttük lévő történést, dolgot, hozzáállást, érzést MINTAKÉNT MAGUKBA SZÍVNAK, ELRAKTÁROZNAK. Így tanul, fejlődik az ember.

Ezek a MINTÁK AZTÁN BENNÜNK ÉLNEK TOVÁBB.

  • A köszönés és a kérdésekre adott válaszok példájánál maradva, természetes volt nekem az, hogy ha valaki köszön, akkor én visszaköszönök neki, ha pedig kérdeznek, akkor válaszolok.
  • Egyrészt, mert így illik, másrészt, mert ezt szoktam és tanultam meg, és ezt szívtam a szüleim viselkedéséből is mintaként magamba.
  • De mintaként megtanultam azt is, hogy az emberekkel való beszélgetés és kapcsolódás jó érzés.

Ezek a minták aztán a későbbiekben MÉG HANGSÚLYOSABBAN ELŐKERÜLTEK, főleg amikor felnőttem és magam is szülő lettem. És MÁR ÉN MAGAM VÁLTAM MINTÁT ADÓVÁ A SAJÁT GYERMEKEIM SZÁMÁRA.

EZ EGYBEN CSODÁLATOS ÉS FELELŐSSÉGTELJES SZEREPE A SZÜLŐKNEK. 

A minták és minden érzékelt érzés, hozzáállás, szóhasználat így öröklődik szinte észrevétlenül és tudattalanul az életünkben.

Gyerekként először megkapjuk, aztán szülőként továbbadjuk azokat, általában.

És ezért is igaz a mondás, hogy elhunyt szeretteink bennünk élnek tovább…

Az én életemben nagyon nagy felismerés volt – úgy két éve, hogy mindent mintaként adok a gyerekeimnek. Így átadom azt is,

  • Facebook

Először elszorult a torkom, mert tudtam, hogy máris jó pár dolog van, amikben …. nem tudtam jó mintával előttük járni. Ezekben igyekeztem fejlődni.

Ugyanakkor nagyon tud motiválni is ez a tudat engem, hogy

  • én jól legyek és
  • a saját dolgaimat minél jobban csináljam, és
  • ezzel minél jobb példát adjak a gyerekeknek.

De megvan a szabadságunk arra is, hogy ha felismerjük a viselkedésünkben a szülői mintát és azt érezzük, hogy az már nem jó nekünk, akkor letegyük azt.

Néha nem is könnyű fülön csípni és tisztán látni magunkat ebben a dologban.

  • Ha valamit felismerünk, akkor az a dolgunk, hogy úgy döntsünk, hogy ezentúl pl. nem mindig a kifogásokat keressük mindenben, ahogy nagynénénktől folyton láttuk, hanem elkezdjük a megoldásokat megkeresni.
  • Utána már csak az a dolgunk, hogy a régi mintát letéve, menjünk tovább.

Anyaként azt is észrevettem, hogy igazi mintaként csak azt tudom átadni a gyerekeimnek, amit én magam is csinálok.

Ha csak úgy mondok valamit, de én nem csinálom, az mintha üres szóként elszállna az éterben…

És akkor most elmesélem az egyik ilyen esetemet….

Gyerekkoromban azt láttam és tanultam meg a szüleimtől, hogy ha valaki feltesz egy kérdést, akkor arra illik válaszolni.

Az öt és féléves kislányom egyik úszásórája után pont ezzel kapcsolatban jött egy felismerésem – magammal kapcsolatban.

Adélkám az úszás után épp törölközött az öltözőben, kicsit elfáradva a víztől és az úszástól. Én pedig mellette állva pakolgattam-rendezgettem a vizes és száraz holmikat.

  • Facebook

Nem egyedül voltunk az öltözőben.

Egy kislány, aki kb. 6 éves lehetett, volt még ott az édesanyjával.

A kislány már majdnem befejezte az öltözködést, amikor egyszer csak megszólalt.

– Hogy hívják a kislányt? – kérdezte a kislány felém fordulva.

– Hány éves a kislány? – tette fel a következő kérdést, meg sem várva az előző kérdésre a reakciót.

– Ha kérdésed van, akkor mivel itt van a kislányom, kérdezd meg őt magát! – válaszoltam neki csupa szeretettel.

– Hogy hívnak? – kérdezte a kislány most már Adéltól.

– És hány éves vagy? – kérdezte a kislány szintén a kislányom felé fordulva.

Adél felől csak a néma csend érkezett válasz helyett.

Tudtam, hogy régebben ebben a fázisban, sőt már a kislány első kérdésénél, simán válaszoltam volna az idegen kislánynak.

Elmondtam volna anyai büszkeségemmel, hogy a kislányom neve Adél és ötéves. És mentünk volna tovább.

De ez a megoldás most már eszembe se jutott.

– Adél, akarsz a kislánynak válaszolni? – kérdeztem, mivel Adéltól nem jött válasz. Az amúgy közvetlen, cserfes és nyitott kislányom most nem akart beszélgetni, amit én elfogadtam. Gondolom, fáradt, és most egyszerűen nincs kedve válaszolni.

– Anya, nem, nem akarok. – mondta nekem Adél.

– Adél, kérlek, hogy akkor te mondd meg ezt a kislánynak. – javasoltam neki.

– Most nem akarok beszélgetni veled és válaszolni. – mondta Adél a kislánynak.

Kis csend következett. A kislány anyukája már szinte elnézést kért a kislányáért és unszolta volna, hogy kérdések helyett inkább induljanak…., amikor megszólaltam.

– És Téged hogy hívnak? – kérdeztem most én a kislánytól.

– Liza a nevem. – robbant ki szinte  a válasz örömmel a kislányból.

– És hány éves vagy Liza?

– Hatéves vagyok – mondta Liza, és látszott rajta, hogy nagyon örül a kérdésnek.

És még néhány mondatot beszélgettünk, aztán mindannyian elköszöntünk egymástól és ki-ki ment a saját dolgára.

Én pedig közben rájöttem néhány dologra.

  • Felnőttként bennünk van az a minta, hogy ha kérdeznek tőlünk, akkor válaszolni kell.
  • Ezért, ha kérdeznek, válaszolunk, még akkor is, ha nincs ehhez kedvünk. Nem akarjuk megbántani azzal az illetőt, hogy őszinték vagyunk. Mondjuk így:

“Figyelj, örülök a kérdésednek, de megmondom őszintén, hogy annyira fáradt vagyok/sietek/ideges vagyok a valami miatt, hogy most nem fogok emiatt neked válaszolni, kérlek, fogadd ezt most el tőlem.”

Sokszor inkább oda sem figyelve, odavetünk néhány kelletlen mondatot, és megyünk tovább.

Adél – egy kis segítséggel – pont ezt mondta meg ebben a helyzetben a kislánynak.

  • Szülőként – a bennünk élő minta miatt – sokszor automatikusan képesek vagyunk válaszolni a jelen lévő gyermekünk helyett is – pedig lehet, hogy ő is  szívesen válaszolt volna. Csak kicsit gyorsabbnak és szemfülesebbnek kellett volna lennie…:-)

Én most fülön csíptem ezt a régi szokásomat.

Ezen túlmenően ezzel a helyzettel azt is mintaként adtam a lányomnak, hogy a szülő a gyerekét egyenrangúként, szeretettel fogadja el.

  • Szülőként ha a gyerekünk nem akar válaszolni, akkor – az illendőség miatt – inkább mi válaszolunk a kérdésre.

Ezzel szinte figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy ott van a gyerekünk. És figyelmen kívül hagyjuk azt, csakhogy megfeleljünk egy másik embernek, hogy mit is akar a mi gyerekünk.

  • A kulcs sokszor az, hogy a kérdező nem is annyira a válaszra kíváncsi. Hanem mint a mostani esetben tapasztaltam, tulajdonképpen ő akarta nekünk elmondani azt, hogy mi a neve és hogy hány éves.

Neked milyen mintáid vannak a köszönésekkel, kérdésekkel kapcsolatban?

És Liza után szabadon, most én is felteszek egy kérdést: “Hány éves vagy?”

Gyere és válaszold meg ezt a kérdést az új támogató közegben, az “Anya a Hős Magazin” Facebook csoportban, ahova várunk Téged és a barátnőidet is nagy szeretettel.

ℹ️ TIPP: Ha még nem vagy csoporttag, jelentkezz most: https://www.facebook.com/groups/1266089893552370/