avagy a férfi olyan, mint egy ’nagy gyerek’, vagy győztes és harcos, egyenrangú társ?

 

Néha azt sem tudom, hol áll a fejem. Három gyerek, háztartásvezetés és káoszmegelőzés, otthon rendben tartása, bevásárlás, étkeztetés, úgy egészében gondoskodás a családról.

Hiába, ha van segítség is, például egy ügyes kezű takarítónő, egy gyerekcentrikus babysitter vagy lelkes nagymama személyében, a sokrétű feladatkör mindennapos végzése gyakran annyira be tud szippantani és el tud vakítani bennünket, anyákat, hogy át akarjuk venni az irányítást olyan területen is, ahol nem kellene.

 

Mire gondolok pontosan?

Arra, hogy apát is irányítani akarjuk, mikor otthon van. Az otthon négy fallal körülölelt közegét olyannyira magunkénak érezhetjük, hogy aki oda belép, azt mi mint fő irányítók, reflexszerűen ellenőrzésünk alá akarjuk vonni és meg akarjuk mondani neki a tutit.

Két és fél éve vagyok itthon a két kicsivel. Otthon lévő anyukaként magam is könnyen át-átestem a ló túloldalára, és ahogyan egyre fokozódó anyaszerepemben gyerekeimet terelgettem mindenről gondoskodni akaró tyúkanyóként, úgy akartam a férjemet is beállítani a sorba. Jöttek is belőle szép egymásutánban a nézeteltérések. De legalább egyszer csak észrevettem az itthoni irányításmániámat, a férjem ugyanis mindig emlékeztetett rá, amikor valamirevaló alfahímként zokon vette tőlem a viselkedésemet.

Köszönöm neki, hogy tükröt tartott ezekkel a konfliktusokkal és megtanultam belőle egy fontos dolgot:

A férjem nem a gyerekem. A férjem egyenrangú társam, és ezt minden körülmények között tiszteletben tartom.

Vakbuzgóságunkban sokszor bekapcsol a mindent átható, robotszerű mami-effektus, és elfelejtünk különbséget tenni férfi-apa-fiú szerepalternatívák között. Egyszerűen összemosódnak a szerepek, mert megállíthatatlan szervező-gondoskodó anyaként mindent beledobunk az olvasztótégelybe, és azt meg akarjuk lovagolni. Na, persze ez az esetek jelentős részében nem is tudatos.

Úgy tapasztalom, hogy korántsem egyedi jelenségről van szó, ugyanis az irányító anya jelenségének táptalaja a köztudatban is megtalálható.

A nők, ha tudattalanul is, előszeretettel éltetik azt a hiedelmet, hogy a férfi olyan, mint egy nagy gyerek. (A rossz hír az, hogy ha így gondoljuk, önbeteljesítő jóslatként be is következik, és valóban gyerekszerepben ragadt férfiakat fogunk felnevelni és átadni a társadalomnak.) Megszámlálhatatlan ismerőstől kapom azt a kéretlen, félig vicces, félig komoly megjegyzést, hogy “három fiad van, illetve négy”, és jön a bizalmaskodó odakacsintás, utalva a férjemre.

Egy idő után azon kaptam magam, hogy magamévá tettem ezt az attitűdöt, és elkezdtem én is úgy tekinteni a helyzetre, hogy három fiam van, plusz a férjem mint potenciális gyerek, és mindehhez egy önsajnáltató hangulatot is társítottam…

’Állj!’ – mondtam magamnak. Én ezt nem akarom. Inkább úgy tekintek rájuk, hogy ’A gyerekeim csodálatosak, a férjem pedig nagyszerű partner.’ Hiszen azok is.

Olyan a valóságod, ahogyan gondolkodsz róla. Minden azzá lesz, amivé teszed.

A folyamatos önismeretnek és önmagam felülvizsgálatának köszönhetően már eljutottam oda, hogy képes vagyok tetten érni és leállítani magam, mielőtt még belekezdenék az ész nélküli kontrollálásba a családdal, a gyerekekkel vagy éppen a férjemmel kapcsolatban.

Ha magadra ismertél, javaslom, egy nyugodt estéden ülj le egy pohár jó bor mellé, papír, toll a kézbe, és kezdd el papírra vetni a következőket:

Mit jelent számodra az anyaság?

Mik anyaként a teendőid?

Miket zársz ki belőle?

Határozd meg magadat az anyai mivoltodban.

Mit jelent számodra a párkapcsolat?

Határozd meg magadat társként. Milyen társsá akarsz válni?

A határaid meghúzása, a dolgok nevén nevezése kitisztítja a képet, és egyértelműen fogod látni magadat anyaként, feleségként és ezzel párhuzamosan elengedsz egy csomó fölösleges görcsölést.

Én mióta ezt az irányítás- és kontrollmániámat felismertem és megléptem anyaságom körvonalazását, makulátlanul működik a család és senkinek nem sérül az önbecsülése.

    • Facebook
    Nem bántom meg a férjemet azzal, hogy nem bízom benne, nem bántom meg azzal, hogy a szemem sarkából mégis figyelem a rajtam éppen kívül eső eseményeket.
  • Hagyom, hogy felelősségteljes apaként tegye a dolgát.
  • Megfogadtam magamban, hogy 100%-ig megbízom benne apaként is, hiszen végtére is ezért (is) választottam őt – ami ugye nálunk, nőknél ez valami ősi ösztönből fakadhat -, hogy közös életünkben bármikor vakon rábízhassam magam és a gyermekeinket, mint erős-védelmező, hős férfira.
  • Hagyom a fiaimnak, hogy összemaszatolják magukat a kakaós csigával és hagyom, hogy olykor dagonyázzanak a sárban.
  • Hagyom, hogy elessenek néha, ha látom is, hogy sírás lehet belőle. Hagyom, hogy megtapasztalják az életet, hagyom, hogy megtanuljanak felállni és továbbmenni, ha elestek – persze a támogató jelenlétemet folyamatosan érzékeltetve.
  • Hagyom, hogy szabadon maradjanak, hogy szabadon tapasztaljanak, és legfőképpen azt kell megtanulnom, hogy mikor kell háttérbe vonulni: onnan nézni könnyes szemmel, lelket átjáró melegséggel, ahogy egyre szorosabbra fonódik az apa és fiai közti örök érvényű és mindent átható kötelék.

Néha piszok nehéz hagynom, hogy nélkülem folyjanak az események, mert olykor még megküzdök a régi, kontrollt kedvelő önmagammal, de a tudatosság és akarat segít átlendülnöm a nehézségeken. Szeretem ezeket a pillanatokat, mert ekkor érzem, hogy fejlődök és változom olyanná, amilyenné szeretnék válni, amilyenné szeretném kiteljesíteni magamat.

Neked is ajánlom, hogy körvonalazd, milyen anya, milyen társ akarsz lenni. Benned van a magja, hidd el, csak locsold, gondozd és elkezd majd kivirágozni.

Tedd meg te is, hiszen Hős Anyák vagyunk mind, támogassuk egymást, magunkat és a családunkat magasabb szintre lépni!