Régen természetes volt, hogy generációk élnek együtt. Ma természetesnek számít, hogy nem.
A fiatalok, ha családalapításról van szó, akkor azt tartják helyesnek, ha külön mennek a szüleiktől. És mivel ez sok esetben nem olyan egyszerű, főleg anyagi okok miatt, ezért is tolódik egyre későbbre a fiatal felnőttek családalapítása. Persze ennek rengeteg más tényezője is van. De a többi tényező ennek az írásnak most nem témája.
A generációkkal kapcsolatban, ami egyértelműen megfigyelhető, hogy soha nem értik meg egymást.
Az éppen felnövő generációt soha nem érti meg az előtte lévő generáció, tehát aki éppen felneveli. Mint ahogy a jelenleg szülői státuszban levő generációt sem értették meg az ő szüleik, és így tovább…
Ha csak erre a tipikus mondatra gondolsz, hogy „Ezek a mai fiatalok”, máris tudod, érzed, hogy miről van szó.
Habár nem tartom magamat öregnek, de már az én számon is kicsúszott valami hasonló, hogy ezek a mai gyerekek, így meg úgy.
Ennek a jelenségnek rendkívül egyszerű oka van. A világ folyamatosan változik, és aki nem tud alkalmazkodó, túlélő módon reagálni a változásokra, az egyszerűen életképtelenné válik.
Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.
– mondta Charles Darwin
A körülöttünk levő világ folyamatos változásban, fejlődésben, átalakulásban lüktet. Mai világunkra különösen érvényes ez. A változó környezetre, kihívásokra jól reagálni, ahhoz illeszkedő gondolkodásmóddal lehet, amely mindig a fiatalabb generáció sajátja.
Mivel a fiatalabb generáció előtt járó generációt más hatások érték, más körülményeik voltak, így az ő gondolkodásmódjuk is más, mint a fiatalabbaké. Tehát lényegileg, ami távol tartja sok esetben a generációkat egymástól, az a gondolkodásmódbeli különbség.
Felmerül a kérdés, hogy vajon kell-e ezen a gondolkodásmódbeli különbségen változtatni vagy ezen munkálkodni. Olyan módon szerintem nem kell, hogy egymásra ráerőltessük a gondolatainkat, életről alkotott elképzeléseinket. Sokkal inkább meg kell hagyni mindenkit a maga szabadságában.
Az a megoldási stratégia, ami működőképes volt néhány évtizeddel ezelőtt, az egyszerűen létjogosultságát veszítette, mert az életmód és a körülmények megváltoztak.
Hiába is ábrándozunk a „régi szép időkről”, amikor a család egyes generációi akár együtt is laktak. Ennek a modellnek voltak nyilvánvaló előnyei, hiszen így egy család „erősebb” volt, hatékonyan tudtak egymásnak segítséget nyújtani hétköznapi vagy nagyobb léptékű dolgokban is. De szerintem ezt leginkább a szokás tartotta össze. És az egyes szereplők egy szigorú és komoly hierarchiában élték le az életüket, amelyet ha valaki nem tartott be, akkor annak következményei voltak.
Például ha egy fiatalasszony bekerült egy családba, akkor eleve alárendeltként indította ott az életét. Tisztelettel kellett lennie a férje szülei iránt, és természetesen neki kellett alkalmazkodnia a nagycsalád életritmusához, szokásaihoz. Talán kijelenthető, hogy ez a rendszer sem minden esetben a szeretetre épült, hanem a szokásra, ami a szokást követő embereknek nem sok szabadságot adott.
Én nagyon fontosnak tartom a családot, hiszen a családok a társadalom építőkövei, és sajnos manapság a családok helyzete nem túl rózsás.
Sokan mondják, hogy az a baj, hogy a régi szokásokat és a jól bevált rendszereket felrúgtuk, és ez az oka a káosznak. De az a baj, hogy nem a régi szokásrendszerek visszahozásával kellene bajlódni (habár tagadhatatlanul vannak olyan motívumai, amelyek időtállóak), mert azok nem lesznek működőképesek. Új megoldásokat kell találnunk.
Az embereket egyszerűen meg kell tanítani családban élni.
Ha az emberek tudnák, hogy hogyan kell családban élni úgy, hogy az egy boldog, összetartó, egymást támogató és a családtagok szabadságát tápláló közeg legyen, akkor nem lenne ennyi válás és családi tragédia.
Én azt tapasztalom, hogy sokszor pont a hozzánk legközelebb álló személyekkel, a családtagjainkkal bánunk a legcudarabbul érzelmileg, kommunikációban, viselkedésben egyaránt.
Ezt nem tanítják meg az iskolában.
Nem tanítják meg nekünk, hogy mire kell majd figyelnünk, hogyan is kell gondoznunk majd az emberi kapcsolatainkat és később a családunkat.
Ha van egy szép kerted, ott sem hagyod a gyomokat elburjánzani, hanem szép virágokat ültetsz bele, és hosszú órákat bíbelődsz azzal, hogy utána a későbbiekben gyönyörködhess benne.
Nincs ez másképp a családi kapcsolatainkkal sem. Ha nem fordítunk rá időt és energiát, akkor sajnos előbb-utóbb ott is megjelenik valami, …..csak nem a rózsa.
A családon belüli jó működés egyik alappillére lehet a generációk közötti elfogadás.
Az elfogadás nem egyetértést jelent, nem kell, hogy egyetértsenek egymással, talán a gondolkodásmódbeli különbségeik miatt ez nem is egyszerű, de elfogadni el lehet egymás különbözőségeit.
Én úgy érzem, ekkora szakadék a generációk között, mint ma kezd kialakulni, lehet, hogy talán soha nem is volt.
A mai Z generációsok olyan ritmusban és ütemben fejlődnek, hogy én anyukaként sokszor azt érzem, hogy szinte követhetetlen.
Ismered azt az érzést, amikor a gyereked magyaráz el neked valamit, például a számítógépen, mert te nem tudod megoldani a problémát? Ő pedig egy csuklómozdulattal megcsinálja.
Mit érez ilyenkor a szülő?
Oda a tekintély, a „majd én tudom”, az „én vagyok az okosabb, mert én vagyok a felnőtt, és nekem jobban kell tudni, és persze jobban is tudom” bevált gondolatok.
És nem.
Nem tudod jobban.
És magadban mélyen kétségbeesel és szégyent érzel, hogy a te 9 éves gyereked jobban TUD nálad valamit.
Hogyan fog akkor így felnézni rád? Hogyan tudod így megtartani azt a pozíciót, hogy te vagy a szülő és rád hallgasson?
Érdekes élmény, és helyén kell tudni kezelni.
Okoskodással és tekintélyelvűséggel ma már nem tudjuk kivívni és elérni a gyerekeinknél azt, hogy együttműködjenek velünk.
Nem túl sok, de egyértelmű és tiszta szabállyal, a szeretetalapú, asszertív kommunikációval érdemesebb próbálkozni. Az asszertív kommunikációval a gyerekünkre nem, mint egy alattunk levő személyre tekintünk, hanem egy velünk egyenértékű lélekre, akinek csak a teste kisebb. 😀
A te családodban hány generáció él együtt? Milyen a generációk közötti kommunikáció és a generációk közötti elfogadás?
Ha van kedved írni, akkor várjuk a hozzászólásodat a cikk alatt.
