Úgy gondolom, hogy a legnagyobb tanítóink a gyerekeink. Mind egytől egyig bennünket, szülőket tükröznek vissza.
Kérdés, hogy fel merjük-e ezt ismerni, bele merünk-e nézni abba a tükörbe és be merjük-e vallani magunknak, amit abban látunk.
Ez nehéz út, de igaz út. Pofonokkal és rombolásokkal teli, hogy egy sokkal magasabb szintű jót, tisztább, őszintébb és emelkedettebb kapcsolatot kaphassunk általa önmagunkkal, a világgal és a gyerekeinkkel is.
A jógagyakorlás révén kilenc éve kezdtem önismerettel foglalkozni, de az első években ez még kevésbé volt tudatos. Igazán hatékonyan és gyakorlatba ültetetten még csak tíz hónapja fejlesztem magam – hála tanítómnak, Kárpáti Boglárkának és az OtthonFa közösségnek -, ez a tíz hónap viszont annál intenzívebb és kézzelfoghatóbb.
Rendszeresen figyelem magam.
Figyelem magam a különböző szerepeimben: emberként, nőként, családtagként, feleségként, anyaként, de most hadd szóljak csak az anyai részre szorítkozva.
Figyelem a helyzetekre adott reakcióimat, a gondolataimat és a belőlük születő érzéseimet. Szűk egy év alatt ez már szinte rutinná vált, aminek eredményeként azt a nem hivatalos, ad hoc statisztikát gyártottam, hogy anyai reakcióim, gondolataim kb. 50 %-a (!) nem a sajátom, a valódi önmagamé, hanem csak tanult viselkedést reprodukálok. Ugyanazt a viselkedéspalettát hozom, mint anyukám, aki pedig feltehetőleg az övétől hozta, és így tovább. Persze nyilván adódnak eltérések a megvalósulásban a generációs különbségek miatt, de alapvetően egy csomó mindent hozok anyukámtól „Control C – Control V-vel”, ami sokszor jó és sokszor nem. Felülvizsgálatot igényel, és ha szükséges, dilitelést és újraírást, hiszen ez a becsült 50% valójában nem is én vagyok. A viselkedést és gondolkodásmódot csak lemásoltam, anélkül, hogy megkérdőjeleztem volna. Nem a sajátom, nem önazonos, nem hiteles, nem alkalmazkodik hozzám, hiszen valójában nem is belőlem indul ki – másolat csupán, amit robotüzemmódban darálok nap mint nap. És el kell, hogy keserítselek, valószínűleg te is ezt csinálod, de erre térjünk vissza később.
A felismerés, hogy teljesen vakon követem a mintát, rettenetesen megdöbbentett. Azt a mintát, aminek az anyukám közvetítette megvalósulását már gyermekként sem volt jó mindig megélnem, és fogadalmat is tettem rá kamasz fejjel, hogy én nem leszek majd ilyen, ezt és ezt máshogy fogom csinálni.
Most viszont lehullott a lepel.
Ott álltam saját életem anyaság-színpadán reflektorfényben, pucéran, reszketve, összetört, de nyitott szívvel, úgy, ahogy vagyok anyaként, ahogyan cselekszem anyaként. A homlokomra csaptam: hiszen pontosan ugyanúgy viselkedek a gyermekeimmel, ahogyan velem is viselkedtek. Pontosan azt cselekszem napról napra öntudatlanul is, amit valójában gondosan el akarok kerülni.
Mi tévő legyek?
Meg kell tanulnom tisztán látni és szelektálni. Ha a szívem mélyén, önvalóm esszenciális formájában nem tudok azonosulni egy gondolattal, mondattal, reakcióval vagy tettel, arra nincs szükségem. Ha nem a szeretet, hanem a félelem vezérli a reakciót, arra nincs szükségem. Ha nem az őszinteség, hanem a megszokás váltja ki a válaszomat, arra nincs szükségem. Ott kezdjük börtönbe zárni magunkat, ott kezdődik a meghasonulás, a frusztráció, a megfelelési kényszerektől vezérelt élet, ahol ha tudattalanul is, teret adunk a ránk rakódott, de tőlünk távol álló gondolatoknak és cselekvéseknek.
Itt kerül a képbe a három gyermekem. Ők a legfrissebb, Alfa generáció tagjai, akik tökéletesen beleillenek végtelen szabadságvágyukkal, magas intelligenciaszintjükkel és mély igazságérzetükkel generációjuk sorába. Nem tudok elég hálás lenni nekik azért, hogy első naptól fogva tanítanak engem, és hogy én is taníthatom őket. Minél jobban haladok előre önismeretem lassan, de biztosan, egyre fényesedő útján, annál őszintébben tudok tekinteni magamra, annál nyitottabb vagyok a tőlük érkező tanításokra. Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne lenne egy-egy apró felismerés, ahogyan visszacsatolásaikkal segítenek belebotlanom saját magam útját korlátozó, poros-koszos rögeimbe.
Pár napja a hatéves Gellérttel volt egy nagyon megindító beszélgetésem. Nem is olyan rég hasonló szituációban másként reagáltam volna: egyik gyenge pontomra tapintott, és hogy ezzel ne szembesüljek, kihasználva szülői/felnőtt erőfölényemet, egyszerűen lenyomtam volna őt.
– Anya, megint olyan idegesen szóltál nekem. Jó, tudom, hogy sok a dolgod, és hogy a felnőtteknek sok a dolga, de akkor is.
(Első reakcióm: felcsattanni, jól letorkolni – mit képzelsz, és magyarázkodni, hogy azért vagyok ideges, mert, és mert és mert. STOP! Ez most ki is? Én vagyok? Akarom én ezt a reakciót? NEM. Nem akarom, ez nem én vagyok. Miért is csattannék fel? Mert megmutatta, miben kell fejlődnöm? Nem-nem, inkább légy hálás, ne degradáld őt emiatt! Mély levegő, gyors gondolatrendezés.)
– Igen, igazad van. Sajnálom, nem is volt okom rá, hogy idegesen szóljak. Köszönöm, hogy figyelmeztettél és hogy segítesz fejlődnöm, hogy jobb legyek. Légy szíves szólj máskor is, ha megint idegesen reagálok, hogy észrevegyem és változtassak.
– Rendben! – mosolygott rám cinkosan. Egy pillanatig hezitáltam, hogy folytassam-e, de végül folytattam a beszélgetést.
– Szerinted Mami (anyukám) sokszor szokott idegeskedni?
Némi gondolkodás után Gellért igennel felelt, majd hozzátette, hogy Nagyapa is. (Hoppá.)
– Látod, így működik ez. Megtanulunk mindent a szüleinktől, sajnos olyat is, ami nem előnyös. Ezért akarom, hogy szólj nekem, hogy ne viselkedjek így, ne idegeskedjek fölöslegesen. Ha leszokok erről a rossz szokásomról, az neked is jó lesz. Csupa jót szeretnék neked átadni. Érted?
– Igen. – majd egyességünk megpecsételéseképpen megöleltük egymást.
Felemelő pillanat volt.
Három nappal később, 12:06, étkezőasztal. Zétény az etetőszékben ügyesen egyedül eszi a paradicsomos bolognai spagettit, Hunor baba felsír álmából a szobában, Gellért szépen gyakorolja a késsel-villával evést. Valamit mondok. Gellért odahajol és bizalmasan a fülembe súgja:
Anya, megint csinálod….. tudod!
Jelenet fejben visszapörget, hangulat megvizsgál. Igen, észrevétlenül megint befeszültem. De minek? Anélkül is pont úgy telik el az ebéd, csak még jó is a kisugárzása az egésznek. Tanult reakció volt? Igen. Régi program, amit felül akarok írni? Igen.
Köszönöm, kisfiam!
És békésen folytattuk tovább az ebédet.
* * * * * * * * * * * * * * * * *
Te vajon mennyiben a saját életedet éled?
Mennyire meghatározóak a mindennapjaidban a hozott szülői programok, amelyek hátráltatnak téged az elméd és a szíved felszabadításában?
Nyitott vagy-e meglátni a gyermekeid vagy a mások által mutatott tükröt…?
