Interjú dr. Kádár Annamáriával II. rész

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta:  Ön szerint a család úgy is felfogható, mint egy csapat, ahol egyenrangú partnerekként vannak jelen a családtagok és a szülők pedig a vezetők?

Elfogadó és megértő szeretettel egymástól tanulnak a gyerekek és a szülők?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Igen. Itt fontos azt megjegyezni, hogy van a szülői rendszer és van a gyermeki alrendszer.

De a gyermeki alrendszer nem jöhet fel a szülői rendszer szintjére. Ez nagyon fontos, mert ha a gyereket felemeljük a rendszer tetejére és belevonjuk olyan különböző döntési helyzetekbe, hogy például hova menjünk el nyaralni, mire költsük el a pénzt, az nem a gyerek dolga.

A gyereket, amellett persze, hogy komolyan veszem és megértem a szükségleteit, vágyait, soha nem tehetem be egy másik szerepbe, mint ami az övé, mert ezáltal a gyerekkorát rabolnám el.

Ebben az életciklusban neki más életfeladatai vannak. De ez nem jelenti azt, hogy szülőként ne tudjam őt, ha szükséges, támogatni, amiben csak szükséges. 

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a szülők nagyon sokszor kiválasztanak egy nevelési stílust, és azt próbálják meg mindenre ráhúzni.

De ha mondjuk a gyerek lelép a járdáról és át akar szaladni az úton úgy, hogy közben cikáznak az autók, akkor viszont elő kell vennie a szülőnek a tekintélyelvű énjét, és azt kell mondania, hogy „Pistike, ezt nem!”.

Szülőként meg kell húzni a határokat. Ez nem a gyerek életkorától függ. Minél kisebb a gyerek, annál több kontrollra és szabályra van szükség, mert ezzel lehet megtartani egy gyereket.

Minél nagyobb határtalanság, szabálytalanság van a gyerek körül, ő annál  szorongóbb lesz.

És majd ha haza akar jönni például egy éjszakai buliból a frissen szerzett jogosítványával, akkor is mondhatom azt, hogy „Pistike, ezt nem.” Ha egyáltalán megmondja nekem persze.

Kellenek a határok és keretek, szabályok, amik mindig érvényesek ameddig a gyerek a családi rendszernek a tagja.

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta: A mesék a szülő-gyerek közötti bizalmat és magának az ősbizalom érzésének a kialakulását is támogatják.

Ez egy jó alapot is teremthet arra, hogy majd a felnövő és már friss jogosítvánnyal rendelkező gyerek felhívja az éjszaka közepén telefonon a szülőt, és azt mondja, hogy „Na jó, akkor gyere értem, légy szíves!”

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Igen, az anya bizalmat, az apa pedig biztonságot ad. Ezért fontos, hogy az apa kivigye a gyereket a világba és elvágja a köldökzsinórt.

Nagyon sokszor pont az a probléma, hogy az anya és a gyermek nagyon benne marad abban a sajátos szimbiózisban, és nincs leválás közöttük.

Lehet is látni óvodáskori beszoktatásoknál, hogy sokkal könnyebb a gyereknek, ha az apuka szoktatja be a gyereket. Mert az apa dolga az, hogy megmutassa a világot és hogy a biztonság érzését meg tudja adni a gyereknek.

És hogy ha ezek mind megvannak, akkor ez tényleg egy igazi útravaló lesz.

És ha jó volt a kapcsolat, akkor nem kell félni – még akkor sem, hogy ha eltávolodik a gyerek, vagy lázad, szembeszáll, vagy ellenáll, vagy ’sündisznózik’, ahogy Vekerdy Tamás szokta mondani –, mert a gyerek vissza fog találni.

Ebben mindenképpen bízhatunk, csak ki kell ezt bírni szülőként.

Nekem is ugye a frusztráció toleranciát [Megjegyzés: A frusztráció elviselésének egyénre jellemző képessége az ún. frusztrációs tolerancia. Ennek alacsony vagy magas mértéke azt a frusztrációmennyiséget jelöli, amennyit az egyén képes elviselni anélkül, hogy eredeti célját megváltoztassa.] kell gyakorolni, hogy kibírjam, amikor a gyerek bevágja az ajtót vagy nem akar kommunikálni pont akkor, az itt és mostban, amikor én szeretném.

Ez egy ilyen türelempróba és türelemjáték.

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta:  A szülők hitelessége mennyire fontos a gyerekeknek való mintamutatás szempontjából?

Ön szerint mikor hiteles egy szülő?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Akkor hiteles egy szülő, amikor meg tudja mutatni önmagát úgy, ahogyan van.

Nem egy elképzelt szerepnek megfelelően viselkedik, hanem fel tudja vállalni akár a negatív érzéseit is.

A dühét, a szomorúságát, a csalódottságát, a kétségbeesését vagy akár azt is, hogy egyes helyzetekben elvesződik és nem tudja, hogy mi a megoldás.

Sokkal jobb ezt az egészet bevállalni, mint úgy tenni, mintha a helyzet magaslatán lennénk. A gyerek amúgy is átlát mindent.

Hiába mondom neki, hogy most ne szedegesd le a fikuszról a leveleket, mert tudod, hogy fáj neki, ha egyszer nincs a hangomban határozottság, elszántság.

A gyerek nagyon jól fogja tudni, hogy meddig kell feszíteni a húrokat és hol van az, amikor a nem, már aztán tényleg nem. Én megjátszhatok bármit, ennek semmi értelme.

A hiteles szülőhöz, a hús- vér emberhez sokkal könnyebb kapcsolódni, mint egy félistenhez, aki erkölcsi magaslatról tart prédikációkat, mert ehhez nem tud a gyerek kapcsolódni.

És emiatt jóval nagyobb lesz a lázadás, meg az elutasítás és a konfliktus egy ilyen ’félistenes’ kapcsolatban.

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta:  Ön szerint mi a határ a fiúgyerekek elevensége és a rosszalkodása között?

Ön szerint vannak rossz gyerekek? Vagy az egésznek a hátterében csak az áll, hogy gyakran maguk a szülők is jó gyerek szerepben élik az életüket, sok-sok megfelelési kényszer és rögzült minta között?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: Ez attól függ, hogy mire használjuk ezt a rossz gyerek címkét.

A gyerek természetes közege az, hogy bizonyos fokig eleven.

Vannak különböző vérmérsékleti típusok, vagy akár szociális típusok is a gyerekek között.

A típusok közül például az egyik, a promoter típusú gyerek eleve magasabb hőfokon ég. Ő nemcsak gyerekként, de felnőttként is ilyen lesz. Ha ebben az értelemben azt mondaná valaki rá, hogy ő rossz gyerek, akkor rossz felnőtt is lesz.

A promoter típus az az örökké jövő-menő, mindent kipróbáló, magas fordulatszámon pörgő ember, akinek jóval nagyobb a mozgásigénye meg az ingerszükséglete.

Lehet is látni, hogy az ilyen gyerekek tényleg mozgékonyabbak és bátrabban feszegetik a határokat, könnyebben kilépnek a komfortzónájukból.

  • Facebook

Ha ennek a típusnak az ellentétjét nézzük, vagyis az elemző gyereket, akkor azt láthatjuk, hogy az jóval visszahúzódóbb, csendesebb.

De nem mondhatjuk azt, hogy az egyik jó, a másik rossz, hiszen az egyik ilyen, a másik meg olyan. Ezek az ő sajátosságai, és mindegyik típusú gyerekből, mindenkiből azt kell kihozni, ami az ő erőssége.

És ott kell beállítani a korlátokat, ott kell kimozdítani az elemzőt a komfortzónájából, ahol ő például belemerevedne abba.

Ezért jók például az életkorilag vegyes csoportok és az, hogy ha sokféle típusú gyerek van együtt. Nagyon sok mindent megtanulnak egymástól, látnak egymástól, de ehhez fontos a pedagógus rugalmas alkalmazkodóképessége is, mert húsz promoter gyerekkel óvónőként benn lenni egy csoportban azért nem egyszerű feladat…

Lehet, hogy valakinek kívülről több minden rosszaságnak látszik, de a promoter típusú gyerekek eleve elevenebbek.

Ha az ilyen gyerekek életében nincsenek keretek és szabályok, akkor aztán tényleg ördögfiókákká tudnak változni és addig feszegetik a határokat, amíg csak lehet… Sőt, még tovább is, hiszen folyamatosan tágítják a határokat, pláne ha az nincs erősen meghúzva.

Ez pedig a szülőkön áll és a szülő-gyerek kapcsolattól függ, hogy meddig megy el a gyerek. Ez az egész nemcsak a gyerekről, hanem magáról a szülőről is szól. Fel lehet tenni a kérdést önmagunknak:

Vajon miért történnek meg ezek a dolgok?  Van a hangomban elszántság és határozottság, amikor nemet mondok? Amikor nemet mondok, akkor a gesztusaim, a mimikám is ugyanezt ’mondja’?

Anya a Hős Magazin, Kemenczky Márta: Ahhoz, hogy a szülő be tudja tipizálni, jobban meg tudja érteni, jobban támogatni tudja a gyerekét, szükséges elmennie egy-egy előadásra, vagy esetleg szükséges az önismeretben elmélyülni?

Dr. Kádár Annamária adjunktus, pszichológus: A Mesepszichológia a gyakorlatban című, úgynevezett narancssárga könyvben a társszerzőmmel írtunk arról, hogy mik az egyes típusok jellemzői, mik a legfontosabb használati útmutatók.

De ez csak egyfajta tipológia. Lehet még bármilyen mást is használni.

Lényeg az, hogy az önismeret elkerülhetetlen. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenkinek szükséges önismereti csoportba járnia.  Bár ha egy szülő ezt megteheti és van ideje erre, akkor kimondottan ajánlott.

Viszont a gyerek, az már önmagában is egy nagyon mély önismeret magának a szülőnek.

A gyereknevelés során a szülő hányszor szembesül a saját korlátaival, hányszor törik bele a bicskája helyzetekbe, hányszor érzi azt, hogy már nem bírja tovább, de aztán szerencsére utána még elég sokáig bírja… Nagyon kemény érzelmi intelligencia-fejlesztés történik.

És már csak az, ahogy a szülő a mindennapi élethelyzetekben benne van, már maga egy konfliktuskezelési ’tréning’.

De azt én vallom, hogy minél tájékozottabb a szülő – azaz tudja egyrészt az életkori sajátosságokat, minél jobban megismeri a gyerekét -, annál könnyebb lesz ez a folyamat.

Ezt lehet több felől támogatni. Eljárhat valaki előadásokra, meg könyvet is olvashat, meg önismereti tréningen is részt vehet.

De emellett azért azt nagyon fontosnak tartom, hogy élje az életét a szülő és ne a ’perzsaszőnyeg’ közepén kezdjen el érzelmi intelligencia fejlesztő gyakorlatokat végezni.

A szülő-gyerek kapcsolatban a konfliktushelyzetek kezelése már önmagában elég.

Ha a szülő tud bizonyos dolgokat, akkor sokkal tudatosabb lesz és reflektálni is tud önmagára.

Nem az lesz, hogy akkor soha többet nem lesz ideges és mérges, és minden helyzetet jól megold.

Nem, ugyanúgy lesznek elrontott dolgok, de mégis minden valahogy más lesz. Vissza tud majd gondolni arra a helyzetre, elnézést tud kérni, akár önmagának is be tudja vallani, hogy nem állt a helyzet magaslatán.

Jóval nagyobb lesz a szülőnek az éntudatossága meg az önreflexiós képessége.

Ha pedig már csak ezt a tipológiát megismeri valaki, megjön a humorérzéke. A helyzetek ugyanolyanok maradnak, de sokkal jobbakat fog szórakozni rajta közben, időnként…. a helyzetek sutaságán.

Fontos még a nyitottság a tanulásra és a minták felülírására.

Ez nem könnyű, mert nagyon sok transzgenerációs mintát hozunk magunkkal és hiába döntjük el, hogy mi nem pont ugyanúgy fogjuk csinálni…

Jó kicsit végigelemezni, hogy egyáltalán a felmenőink mit, hogyan csináltak, hogyan éltük meg gyerekként mindezeket, és hogy ne adjuk tovább ezeket felnőttként.

Ez például segítség nélkül nem igazán megy.

Dr. Kádár Annamáriát megtalálhatod itt: https://www.facebook.com/Mesepszichologia/