Felzizzen a telefonomon az ébresztő jelzés. Reggel van.
Már megint hova tűnt az éjjel? Nem tűnt el, csak későn feküdtem le.
Jólesne még egy kis szundizás, de nem engedem meg magamnak. Azonnal visszahúzna az ágy egy fél órára és ezt nem tehetem meg.
Nem szundizhatok, mert indulnunk kell.
Mindenkinek a saját dolgára. A felnőttek dolgoznak, a nagyobb gyerekünk óvodába megy és a kisebbet is fel kell készíteni az újabb napra, amit nagymaminál vagy a kedvenc bébiszitterével tölt.
Annyi mindent szeretnék csinálni!
- Meginni a reggeli kávémat.
- Jógázni legalább egy fél órát.
- Nyugodtan reggelizni.
- Csinosan felöltözni.
- Reggelit, ruhákat, napi csomagokat készíteni a gyerekeknek.
- Megetetni a macskákat.
- Kipakolni a mosogatógépből a tiszta edényeket.
- És főleg időben elindulni és elindítani mindenkit.
Persze nem megy tökéletesen.
Mi lassan ébredeznénk, az idő meg csak rohan.
Mondjuk másfél óra alatt elkészülni és elkészíteni mindenkit az indulásra nem kis teljesítmény, mégsem vagyok teljesen elégedett.
Hagytam aludni a gyerekeket, mert nekik még lehet.
Most meg nyúznak:
Anya, indíts mesét, azt a zenét akarom, játssz velem, rajzoljunk, hintázzunk.
Én is nyúzom őket:
Keljetek fel, gyertek öltözni, reggelizni, indulnunk kell.
A férjem is segít. Noszogat, reggelit készít vagy öltöztet, közben készülődik ő is.
Ritkán ússzuk meg mérgelődés nélkül, sokszor kimarad a jóga és szinte sosem indulunk el akkor, amikorra terveztem.
De nem csak én vagyok mérges.
A lányomnak is már szilárd elképzelései vannak arról, hogy mit akar csinálni otthon reggelenként.
- Mesét nézni,
- legózni,
- rohangálni,
- színezni, rajzolni,
- csacsogni,
- macskát dögönyözni,
- táncolni,
- és főleg inkább otthon maradni…
Egyszer mégiscsak elindulunk otthonról, mindenki kilép az ajtón.
Közben még igyekszünk összevadászni a macskáinkat, nehogy kint ragadjanak – de ha nem sikerül, hát így jártak. „MINDENRE” még sincs idő!
Késő délután van, mire hazaérünk újra.
Hozom a nagyobbat az óvodából, aztán összeszedem a kicsit is nagymamitól.
Kicsit fáradt vagyok, jólesne egy kis pihenés, úgyhogy megy a dilemma: megnézzem velük a délutáni mesét vagy inkább használjam ki azt a kis szabadidőt arra, hogy körülnézzek, mit kell megcsinálnom otthon?
Hol ez nyer, hol az.
A kedvem változó, a dolgom sok.
A gyerekek pörögnek, végre itthon, végre anyával – egyszerre másznak rám, túrják-fúrják egymást.
Megy a harc a figyelmemért: két gyerek, két macska, egy háztartás.
Mire a férjem hazaér, jó eséllyel már legalább egyszer összevesztem a gyerekeimmel.
Pedig olyan jó lenne békében tölteni azt a kis időt, amíg együtt vagyunk otthon.
Mégsem megy. Valami mindig van.
De nem akadok fenn már ezen, majd elmúlik, ennek az estének is vége lesz egyszer.
Várom a felmentő sereget, a férjemet. Két gyerekre két felnőtt – ez így sokkal jobban hangzik.
Hamarosan azonban elkezdődik az esti mantra:
Gyertek vacsorázni! – Üljetek már nyugton! – Fürdés idő van! – Fogmosás! – Ki akar esti mesét hallgatni? – Lekapcsolom ezt a villanyt, kövesd a fényt! – Gyertek lefeküdni! – Nem, ma már nem eszünk, majd reggel. – Itt a víz. – Mondok fejből mesét. – Meggereblyézem a hátad. – Ölelés, puszi! – Jó éjszakát!
…
…
…
Vége a napnak. – Gyere, visszaviszlek. – Puszi, ölelés. – Jó éjszakát! – Persze, maradok kicsit. – Gereblyézem a hátad. – Aludj jól!
Kilopakodom. Nagy levegő – kifúj! Tényleg vége a napnak.
…
…
…
Ja, nem! Most beszélgethetek a férjemmel. 🙂
Mi volt ez az egész? Egy mókuskerék.
A hétköznapjaink szinte ugyanolyanok voltak.
Ugyanezt a mesét leírhattam volna kisebb változtatásokkal minden egyes napunkra.
Igaz, volt olyan nap, amikor én értem haza későn és a férjemé volt a délután, ő mondta fejből a mesét vagy gereblyézte a gyerekek hátát, de ezek voltak a legnagyobb variációk, amik benne lehettek a sztoriban.
Ebben a mókuskerékben éltünk jó ideig úgy, hogy észre sem vettük.
Volt olyan időszak, amikor azt gondoltam, hogy ez a természetes, a normális, hisz mindenkinél biztosan így van.
A gyerekeim most még túl kicsik, de ahogy nőnek, majd idővel, egyszer csak, véletlenül, tutira minden jobb lesz.
Aha. A szép jövő.
Nem lehetne most azonnal változtatni?
Már hogyne lehetne?
Az önismeretem és a kommunikációm fejlődésének köszönhetően a napjaink pár hónapja már máshogy telnek, és én ettől annyira, de annyira boldog vagyok!
Nem kellett éveket várnom rá, nem kellett, hogy megnőjenek a gyerekeim.
Az egész változás – megint csak – egy gondolattal kezdődött:
Valami nincs rendben. Én nem így akarok élni! Mi történik?
Ezután figyelni kezdtem.
Mi a bajom valójában?
Mi hiányzik?
Mi működik rosszul?
Hogy lenne jobb?
Mit akarok én?
Éééééééés!!!!
Mit akarnak a többiek?
Mit akar a gyerekem?
Miért hisztizik?
Mire vágyik a férjem?
Hogyan tudunk mi, így négyen (plusz két macska) úgy élni, hogy MINDENKINEK jó legyen?
Nekem is, persze.
Mik a VALÓDI vágyaink és céljaink a felszínes mérgelődés vagy hiszti mögött/alatt?
Be kell, hogy valljam, korábban nem voltam túl figyelmes másokkal.
Nem anyaként vagy feleségként értem, hanem úgy általában.
Mellettem csak úgy elmentek a dolgok, megtörténtek az események, alakultak a folyamatok.
Így is gondolkoztam magamról sokáig: én vagyok az, aki elvan magában és észre sem veszi a világ történéseit maga körül, és ez nekem így jó.
Na, ja.
Eddig jó is volt, de most már nem az.
Ez most már nem tesz boldoggá.
Mi van a többiekkel? Nekik mi lenne jó?
Ők vajon boldogok?
Itt is, mint annyi helyen az önmagam és mások felé forduló, megértő figyelem és az asszertív kommunikáció hozta az egyszerű és könnyen alkalmazható megoldást.
Mivel a lányom felől éreztem a legnagyobb ellenállást és a legtöbb zavart, egy alkalmas pillanatban megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a gondja.
Mi hiányzik neki?
Mit akar?
Mi kell neki ahhoz, hogy hajlandó legyen velem együttműködni – hogy az is ellenállás nélkül megvalósuljon, amit én akarok.
Ki is derült, hogy azonkívül, hogy természetesen a szüleit akarja, méghozzá kizárólagosan magának (értsd: az öccse nélkül), ő nagyon szeret lassan készülődni reggel.
Úgy érzi, hogy keveset van itthon, a csudijó játszószobájukban, ahol rengeteg dolgot akar csinálni.
Ezt persze nem ilyen összeszedetten mondta el a hatévesem, de elmondott mindent, amiből erre rájöhettem.
– Így gondolod? – kértem a megerősítését.
– Igen.
– Akkor ezt értem is. Tiszta sor. Ez fontos?
– Fontos.
– Ha fontos, akkor megoldjuk.
Dobpergés… Azóta egy órával korábban kelünk reggel. 🙂
Ez tök evidensnek tűnik most így, utólag.
Korábban viszont ez az egyszerű megoldás eszembe sem jutott volna.
Miért?
Mert csak saját magamat vettem számításba és azt, hogy én mit tennék a gyerekem helyében, szerintem mi lenne jó a gyerekemnek.
Én pedig biztosan nem kelnék fel egy órával korábban azért, hogy rohangásszak vagy rajzoljak…
Amikor beszélgettünk, kiderült, hogy ő hajlandó egy órával korábban kelni azért, hogy a reggelbe minden dolog beleférjen, amit csinálni akar, mert neki ez megéri.
Hihetetlen!
Azért most somolygok egy kicsit: egy órával korábban kelni… hm… ha rohangászni nem is, de jógázni vagy táncolni én is akarok, és nekem is megéri ezért korábban kelni.
Mégiscsak hasonlítunk egymásra. 🙂
Természetesen nem ez az egyetlen változtatás, amit bevezettünk, de ez egy lényeges pontja.
A korábbi kelés biztosítja, hogy reggel mindenki a saját tempójában készülhessen, így a reggeli rohanást és mérgelődést rendszeresen megússzuk.
Nekünk ez így jó.
Ezenkívül a korábbi kelés azzal is jár, hogy mindenki korábban is fekszik le.
Ez nem azt jelenti, hogy – csak emiatt – egy órával korábban kezdjük az esti szertartásunkat, hanem csupán azt, hogy amikor lefektetjük a gyerekeket, akkor tényleg elalszanak.
Gyorsan. Nagyon-nagyon gyorsan. Minimális a kirohangászás a szobából, nincs hiszti, hogy ők még nem álmosak (míg mi, felnőttek igen).
Pikk-pakk megy az eddig macerás esti rutin, a felszabadult időt pedig hol békés, hol izgalmasabb, közös esti programokra szánjuk.
Nem akarok leírni minden változást, amit mi bevezettünk, mert nem az a célom, hogy megoldásnak tűnő, másolható trükköket kapj a reggeli és esti rutinproblémák felületi kezeléséhez.
Azt akarom megmutatni, hogy a huzavonák, hisztik és macerák mögé beláthatsz, ha odafigyelsz.
Ha kérdezel, meghallgatod a választ és megérted azt, ami mögötte van, egyszerű és gyorsan kivitelezhető, SAJÁT megoldásaitok lesznek.
És lehet, hogy nagyon meg fogsz lepődni, milyen megoldások születnek majd!
1.Először figyeld saját magadat!
- Mi okoz most nehézséget a reggelekben és estékben? Mik a problémák?
- Ezek helyett mit akarsz te? Mi a célod?
2. Majd figyeld, kérdezd a többieket!
- Mit akarnak a többiek a családodban? Mi a többiek célja?
- Mik a kritikus pontok, ahol összezavarodik a helyzet?
3. Következik a priorizálás.
- A rengeteg dolog közül, amit akartok, mik a fontos dolgok?
- Mi a prioritási sorrend?
- Mit akartok megvalósítani?
4. Majd pedig a megegyezések jönnek.
- Hogyan tudtok megegyezni úgy, hogy mindenki megkapja a számára fontos dolgokat?
- Mi legyen az új „protokoll”?
5. És végül: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni!
- Vedd észre a sikereket, ha egy reggel vagy este jól sikerült és mindenki jól van, és erre hívd fel a többiek figyelmét is. Milyen szuper csapat vagytok!
- Vedd észre, ha valaki nincs jól és járj utána, mi történt és min kell változtatni ahhoz, hogy mindenki jól legyen.
- Segíts a gyerekeknek, hogy meg tudják fogalmazni a valódi vágyaikat, céljaikat és támogasd őket abban, hogy el is tudják érni.
Beszéljétek ezt meg együtt, közösen a társaddal, a gyereke(i)ddel.
Kövessétek a fenti lépéseket!
Válaszoljatok a kérdésekre és változtassátok könnyeddé a rohanós reggeleket és macerás estéket, mindenki legnagyobb örömére!
