Elszeparálódtál a boldogságtól. Ez hogy lehet?

Megtörténik életed csodája és te csak sírsz. Lelkedet az üresség, a megfosztottság érzése járja át, kihalt, sötétfeketébe öltözik, mintha valakit elvesztettél volna, pedig épp most adtál életet egy másik embernek. Egy ellenállhatatlan és kiszolgáltatott tökélynek, aki önfeledten vigyorog az egész lényedre, amikor csak meglát (feltéve, hogy jól van lakva, nincs teli a pelus, stb.). Mi jut neked erről eszedbe? Ebben a cikkben a szülés utáni depresszióról olvashatsz.

 

Érintett vagy a kérdésben? Nem? Amikor pocakosan arról ábrándoztál, hogy milyen lesz, amikor megszületik a kisbabád, mire gondoltál? Milyen érzés lesz?

  • A kezedben ringatod a gyereked pici, törékeny testét, úgy merengtek el egymás tekintetében mosolyogva és elvesztek az érzésben, hogy mintha még mindig egyek lennétek.
  • Nem érted, hogy bírod ki, hogy nem eszed meg.
  • Most ébredsz rá, hogy minden túlfűtött, érzelmes sláger valójában az anya és gyereke közti kötődést magasztalja. Mi ehhez képest a szerelem egy párkapcsolatban? Meg sem közelíti. (És ezt talán sose fogod a gyerek apjának az orrára kötni.)
  • Kizárólag hófehér ruhákat vagy hajlandó felvenni, lelked legbőségesebb pompájában tündököl. Hogy lehetséges, hogy ez az élő tökély a te kezedbe adja a sorsát? Hogy pont téged választott arra, hogy testedből, lelkedből táplálkozva erőt merítsen és elindulhasson a saját élete útján? Micsoda megkérdőjelezhetetlen, zsigeri bizalom kell egy ilyen lépés megtételéhez? Téged ért ez a megtisztelés, és ez túlnő a felfogható valóságon.

Mintha ez az új lélek azt üzenné: de hát úgyis tudod, mit akarok, hiszen mi eredendően egyek vagyunk. Ami nekem rossz, neked is az, és ami nekem jó, neked is boldogságot hoz az életbe.

Meg sem teheted, hogy nem figyelsz rám, hogy elhanyagolsz, hogy nem veszed figyelembe a jelzéseimet, mert ezzel a létezésemet vennéd semmibe. Mert amikor velem teszed ezt, magaddal teszed, hiszen mi egyek vagyunk.

El sem tudom képzelni, hogy kihagysz az életedből és nem élsz a lehetőséggel, hogy együtt fürödjünk az együttlét földi boldogságában, hiszen annak egyszerűen nincs értelme. Nincs, ami indokolná.

 

Emlékszel Konrad Lorenzre és a libáira?

Könyörgöm, hogy jön ez a szülés utáni depresszióhoz? A türelmedet kérem, mindjárt kiderül. Ígérem, nagyon megéri.:)

A videót itt találod meg.

A kicsi libák számára ugyanolyan nyilvánvaló, hogy Lorenzt kell követniük az életben és a mindennapokban, mint hogy a nappalt felváltja az éjszaka. Miért? Mert a földi életük kezdetén van egy időablak (szaknyelven kritikus periódus), amikor ezt tanulják meg – egy életre. Vagyis amikor az ide érkező élet egymás után sorba veszi a tisztázandó kérdéseket, ami kell neki az életben maradáshoz, és amikor elérkezik az elsődleges támogató közeg témaköréhez, akkor az ebben az időszakban kapott válaszokat fogja bevésni alapvetésnek a földi élete számára. A semmiből lesz egy valami. És mi szülőként ennek a teremtésnek a részesei vagyunk. Azzal, hogy befogadtunk egy gyereket a testünkbe, felelősséget vállaltunk azért, hogy támogatjuk őt abban, hogy minél boldogabban élhesse a saját életét, vagyis, hogy mi és milyen lesz az a valami.

A kislibák ebben az időablakban – amikor felmerült a kérdés, hogy ’Kitől kérhetek segítséget itt, a Földön és ki fog engem támogatni?’ -, azt tapasztalták, hogy Konrad bácsi ott van mellettük, vagyis a válasz számukra az volt, hogy ez a szakállas bácsi lesz az. A bevésődés folyamata életfontosságú számukra, hiszen az anyjuk képtelen lenne az összes kislibáját szemmel tartani, ők pedig képtelenek lennének gondoskodni az összes szükségletükről. E tapasztalás az egész életüket meghatározza. Eredményét a felvételen láthatjuk.

Az embernél ezzel szemben a bevésődésnek az anyában kell kialakulnia, mert a csecsemő képtelen lenne követni őt vagy bármi egyebet tenni annak érdekében, hogy érintkezésben maradjon az anyjával. Eltekintve attól, hogy jelez, ha az anyja nem elégíti ki valamilyen szükségletét.

Egy megvalósult bevésődés olyan erős az anyában, hogy minden egyéb, esetlegesen felmerülő baját felülírja. Lehet bármilyen fáradt, éhes, szomjas, vagy bármilyen egyéb, természetes szükséglete felmerülhet, akkor is az lesz a legfontosabb, hogy megetesse, ellássa és megvigasztalja gyerekét. Ha nem így lenne, már rég kihaltunk volna.

A bevésődés illeszkedik a szüléskor hormonálisan kiváltott események sorába és azonnal be kell következnie, vagy már túl késő lesz. Úgy értem, AZONNAL be kell következnie a külső egymásra találásnak, amint kibújt a baba az anyja pocakjából. 

Vagyis élete első élménye az, hogy anyja dobogó szívét nem belülről, hanem kívülről hallja. Csupasz kis teste anyja csupasz bőrén pihen. Érzi annak természetes szagát, hallja megnyugtató hangját. Jó esetben nem sérti a félhomályhoz szokott szemét a vakító műtőlámpa. Saját tempójában, önmaga autonómiájában tapasztalja meg a tüdőn keresztüli lélegzést, amit nem sürget a köldökzsinór, vagyis a még működő légzőszervének azonnali elvágása az ő feljogosítása nélkül. Az első lélegzetvételek után megindul a keresés a cici után, majd megkapja azt a néhány csepp előtejet, ami kitölti a pocakját és a hüvely után megalapozza a teljes bélflórájának és immunrendszerének helyes működését, valamint elegendő táplálékhoz juttatja az elkövetkezendő pihenés idejére.

Anya közben gyönyörködik a tökéletes alkotásában és megszerzi életének egyik legmélyebb és leginkább sorsdöntő érzelmi élményét, amire a természet felkészítette.

Ezzel szemben mi történik a legtöbb esetben? A szülés gyötrelmei a kórházi osztályokon megszakítják az idilli állapotot, aminek eredményeként életet adsz a gyerekednek. Vagyis a testetek különválik. Te örülsz a gyereknek, meg, hogy élsz, a babádat pedig elviszik, megfürdetik, száraz, élettelen ruhába burkolják, holott zsigeri vágya, hogy csupasz bőre anyja finom, meleget sugárzó, élő testéhez simuljon. Lemérik, fellógatják, mint egy kismalacot, aztán lefektetik aludni, hadd pihenjen, hiszen kifáradt. Ők tudják. Egy élettelen dobozba teszik, és ott hagyják, hiába zokog, be van zárva egy kalitkába, amit először tapasztal a méhen belüli, boldog örökkévalóság után. Nem hall mást, mint a többi áldozat panaszos sírását, akik ugyanazt a leírhatatlan kínszenvedést élik át. A baba ezután a valójában elérhetőhöz és a számára ideálishoz képest egy olyan traumasorozaton megy keresztül, ami egész életét meghatározza. Erről azonban bővebben egy következő cikkben fogok írni, most az anya szempontjából tárgyaljuk a jelenséget.

Ha a bevésődés létrejöttét megakadályozzák és a babát elveszik, amikor az anyja ösztönösen dédelgetné, mellre tenné, karjába és szívébe zárná, vagy ha túl sok gyógyszert kapott ahhoz, hogy egészében át tudja élni a kötődést, vagyis ha a bevésődés  igénye nem elégül ki a babával való találkozás válaszával, vagy ha a baba halva születik, akkor bekövetkezik a gyász.

Ezt az állapotot hívjuk mi ma szülés utáni depressziónak és tekintik sokan a szülés természetes velejárójának. Ha a pillanatot elmulasztják, a lélek azt hiszi, hogy nincsen baba és a bevésődés folyamatát le kell állítania. Ezért napjainkban gyakran az anyának bűntudata van amiatt, hogy nem képes ráhangolódni a kisbabára, vagy amiért azt érzi, hogy nem képes eléggé szeretni a kisbabát, amikor percekkel vagy akár órákkal később, egyszer csak odaviszik hozzá a babáját a szülészeten.

 

Mit lehet ezzel most tenni?

Mit lehet kezdeni azzal a tudattal, hogy mindaz a megpróbáltatás, amin egy anya keresztülmegy, csak addig elviselhető, amíg azt gondolják, hogy így normális és elkerülhetetlen?

  • Kérlek, bánj továbbra is szeretettel saját magaddal és légy megbocsájtó, hiszen ha bűntudatod van amiatt, hogy depressziós voltál a szülés után, akkor valójában olyasmiért okolod magad, amiről akkor nem is tudtál. Hiszen a szüleink hozzánk hasonlóan ugyanúgy ártatlanul bántak velünk, ugyanígy, ahogy minden bizonnyal az ő szüleik is ezt tették velük.
  • Elszántságunktól és a gyerek korától függően pótolni lehet a hiányzó érintéseket. Először is, a szülők együtt aludhatnak a gyerekükkel, mindenféle szexuális felhang nélkül. A mai ember hajlamos kizárólag a szexualitáshoz kötni a testi érintést, a fizikai kontaktust, ami valójában alapvető feltétele a jó minőségű életnek. Ennek az az oka, hogy erre vonatkozó igénye az imént taglalt okok miatt nem elégült ki csecsemőkorában. Meglehet, hogy az első néhány éjszakán egyikőtök sem tudja rendesen kipihenni magát a gyerek fészkelődésétől, keresztbe-kasul fogtok aludni egymáson és fáradtan mentek reggel dolgozni. Tarts ki, ne add fel három-négy nap vagy egy hét után! Ahogy a gyerek igénye a testi érintkezésre folyamatosan kielégül, a gyerek egyre kevésbé fogja dobálni megfeszülő testrészeit, és néhány hónap elteltével mindhárman nyugodtan tudjátok átaludni az éjszakát. Amikor a gyerek igénye teljesen kielégül, önszántából fog visszaköltözni a saját ágyába. (Jaj, csak nehogy évekig tartson? Miért? Akkor mi van? Ugye nem gondoljátok a pároddal, hogy kizárólag este és kizárólag az ágyban lehet szexuális életet élni?)
  • Napközben pedig mehet minden a megszokott módon, mindemellett bátorítsátok a gyereket, hogy üljön az öledbe bármikor, amikor csak akar, simogasd, öleld meg, karoljatok egymásba, simítsátok össze az arcotokat, pusziljátok meg egymást.

A testi érintés igényének kielégülése hatására közelebb fogtok kerülni egymáshoz érzelmileg is, ami gyógyír lesz a szülés utáni depressziód emlékére. Ha felnőtt már a gyereked és mindketten megértitek a történtek hátterét, egymáshoz való viszonyotok is tisztázódik.

 

Ha hozzáfűznivalód, kérdésed merül fel, jelezd a cikk alatt hozzászólásban.