– Avagy miért jó tudni a generációkról? –
Rekkenő a hőség és az autó kerekei vidáman forognak körbe-körbe. A visszapillantó tükörből néha oda-odapillantok a gyerekekre. Adélkám édesdeden alszik. Balázs hallgatja a zenét és szemével követi az elsuhanó tájat.
Hosszú az út Budapesttől Sátoraljaújhelyig, mert 250 km-t tesz meg az autó. Édesapámnál töltünk néhány napot, aki a Zemplén szívében lakik.
Mindig hálás szívvel gondolok arra, hogy kocsival tehetem meg ezt a távolságot, mert hosszú éveken keresztül vonatoztam. A vonatút öt óra hosszú volt Pesttől Újhelyig. Mennyivel gyorsabb és kényelmesebb így kocsival. Nem kell cipekedni, várakozni, másokhoz alkalmazkodni és csak két és fél órát utazunk.
De néha azért elgondolkodom, hogy egyszer-egyszer vonattal kellene megtennünk ezt a hosszú utat, hogy a gyerekek is megtapasztalják azt a fajta érzést, amit akkor én éreztem.
A vonat mindig hangosan zakatolt. Jó időben az összes ablak le volt engedve és a forró levegő szabadon áramlott, táncolt a kocsiban, tovább fokozva a vonatozás zaját.
A vonatút végtelennek tűnő hosszú órái általában ismeretlen emberek társaságában teltek el. Négy-hat ember ült együtt hosszú órákon keresztül. Ahogy valaki leszállt egy-egy állomáson, helyébe felszállt és leült egy másik utas. Néha beszélgetésbe merültek addig egymásnak ismeretlen emberek. Beszélgetéssel, zenehallgatással, olvasással, ablakon kibámulással telt az idő.
Akkor már volt mobiltelefonom, de csak telefonálásra vagy üzenetírásra használtam az egyszerű készüléket.
– tettem hozzá gondolatban a kocsi kormánya mögül. Szinte hihetetlen, hogy azóta – az eltelt 20 évben -, mennyit változott a Világ. A vonatozós életszakaszom a maihoz képest csigalassúnak és nyugodtnak tűnt. Pedig világosan emlékszem arra, hogy akkor is megvoltak a magam sürgős dolgai, amik köré szerveződött az életem, és akkor sem unatkoztam egy percig sem.
Majd elmosolyodtam a régi, csodás emlékeken, és megint belenéztem a visszapillantó tükörbe.
Két gyönyörű szép, élettel teli, szabad embert láttam a hátsó ülésen, és boldog voltam, hogy ezt gondolom róluk.
A következő gondolatommal már el is vetettem a vonatozós ötletemet. Arra jutottam, hogy majd vonatozunk akkor, ha együtt megegyezünk és úgy döntünk, hogy vonatozni akarunk.
Az én életemben megtapasztalt dolgokat nekik nem kell ugyanúgy megtapasztalniuk. A vonatozás akkori élménye, érzése az enyém. Nekik el tudom mesélni, le tudom írni azt, hogy akkor mit éreztem. Az ő életükhöz azonban ez nem úgy fog hozzátenni, mint ahogy az én életembe beépült tapasztalásként, érzésként és élményként.
A gyerekek életébe más dolgok fognak beépülni.
Hiszen ők a saját életüket élik, és nem az én életemet. Éppen ezért kell úgy támogatnom őket, hogy minél több dolgot maGUK megtapasztaljanak, de szabadon éljék a saját életüket. Csak így tudnak tényleg önmaguk lenni, így tudják ők azt a csodálatos életet élni, azt a feladatot végezni, amiért ide születtek a Földre.
A saját szabad, önazonos életük megélésében azzal tudom őket segíteni még, hogy ugyanezt a mintát adom nekik. Vagyis azt, hogy én is szabadon élem a saját életemet, és azt a feladatot csinálom, amiért ide születtem, erre a csodálatos Föld bolygóra.
El kell fogadnom azt is, hogy az életem, a belső és a külső világom is állandó változásban van. És ez természetes velejárója az életemnek.
Már régebben is sokat tanultam az OtthonFánál Kárpáti Boglárkától a generációktól. Az elmúlt néhány héten azonban még több videó született ebben a témában (Ha a téma Téged is érdekel, ezt a videót nézd meg először). Hálás szívvel gondoltam arra, hogy mennyi mindent tesz sokkal egyszerűbbé és elfogadhatóbbá ez a tudás.
A ma együtt élő, hat generáció:
- a ’Veteránok’
- a ’BabyBoomerek’
- az ’X generáció’
- az ’Y generáció’
- a ’Z generáció’
- és az ’Alfa generáció’.
A generációkba az alapján sorolhatjuk be az embereket, hogy melyik évben születtek. (Megj.: Veteránok az 1946 előtt születettek; BabyBoomerek: 1946-1964 között születettek; X: 1965 és 1979 közötti születésűek; Y: 1980 és 1994 között születettek; Z: 1995 és 2010 születettek; és az Alfák azok, akik 2011 után születtek.)
A generáció sajátosságait pedig az határozza meg, hogy milyen történelmi, politikai és társadalmi helyzet volt akkor, és hogy ez milyen hatással volt az egyes családok és emberek életére.
Ez a tudás azért nagyon-nagyon hasznos és csodálatos a számomra, mert a családom és a körülöttem lévő emberek szeretettel teli elfogadását és megértését támogatja az életemben.
Tudom azt, hogy az embereket megváltoztatni nem tudom és azt nem is szabad. Mert mindenkit meg kell hagynom a saját szabadságában.
A saját hozzáállásomat viszont meg tudom változtatni az emberekhez.
Ez alatt azt értem, hogy általában már a legdurvább helyzetekben sem billenek ki az egyensúlyomból, és törekszem nem belevonódni mások érzelmi viharaiba, hiszen az az ő életük, az ő felelősségük és az ő viharuk.
Ebben nagyon segít engem a tudás a generációkról, az asszertív kommunikáció és emellett egy csomó önismereti, OtthonFás tudás gyakorlatba ültetése.
Csoda egy érzés így élni az emberek között, mert:
- tudom, hogy a saját apukám és a családom idősebb tagjai miért gondolkodnak úgy a szeretetről, az érzelmek kifejezéséről, a féltésről, a pénzről, az ételekről, a házasságról, a megfelelni vágyásról és még sorolhatnám, ahogy gondolkodnak;
- tudom, hogy nekem mint X generációsnak milyen alapvető jellemzőim voltak;
- tudom, hogy a tőlem fiatalabbak, az Y és a Z generációsok milyen gondolkodásúak, mi motiválja, borítja ki őket;
- és megértem az Alfás gyerekeimet, így nem ijedek meg attól, hogy élénkek, sőt, mások szerint hiperaktívnak mondottak. Tudom, hogy a legfontosabb az nekik, hogy szeretet, nyugalom vegye körül őket, és hogy nagyon közel állnak a természethez. Imádják a szabadságot, és bizonyos intelligenciáik már eleve fejlettebbek, mint nekem.
Mostani felfedezésem az, hogy az önismeretnek köszönhetően a gondolkodásomban egyre fiatalodok, így közelítek a fiatalabb generációkhoz, és így a gyerekeimhez is, ami által sokkal jobban tudunk egymással kapcsolódni.
Mire mindezt végiggondoltam, már a szemünk elé is tárultak Sátoraljaújhely gyönyörű hegyei: a Magas-hegy, a Sátor-hegy, a Vár-hegy, a Koporsó-hegy, a Szár-hegy és a Kecske-hát. E látványnál nincs szebb kerek e Világon, mikor feltűnnek a szemem előtt. A Néma-hegy szó nélkül köszöntött minket most is, átengedett magán, be a városba. Nemsokára Édesapám karja lendült hosszú ölelésre, aki már az utcán várt bennünket mosolyogva. Mindannyian boldogok voltunk, hogy együtt lehetünk.
Sok-sok élményt éltünk meg együtt a két nap alatt. Voltunk Julika néninél Füzéren és isteni, házias ebédet kaptunk tőle a Koronaőr Étteremben, majd felmentünk Balázzsal a füzéri várba, amelyet fantasztikusan felújítottak. Lefele egy mókussal találkoztunk, aki édesen ette a diót. Színeztünk és zongoráztunk, összebújva aludtunk. Boboztunk, libegőztünk, szalonnát sütöttünk, stb. Végig szabadok voltunk, és mindent megbeszéltünk, és sokszor megegyeztünk, ha kellett…
Az unokák azért élénkek voltak, hiszen öt és hét évesek.
Egyik nap Balázs éppen a kanapé egyik pufók párnáját szemelte ki magának játszópajtásnak. S a játék hevében az előszobában a focis bal lába elé került az alkalmi játszópajtás, s belerúgott. Nagyapa pedig azzal a lendülettel hőkölt vissza, s szinte rákiabált Balázsra, hogy hát hogy gondolja ezt, hiszen ez nem focilabda.
Nagyapának igaza volt, ez tényleg nem focilabda volt, és az ő otthonában az ő szabályai élnek.
Balázst félrehívtam és gyönyörűen megbeszéltük ezt az egész dolgot. Közben azt is elmeséltem neki, hogy nagyapa miért gondolkodik így ezekről a dolgokról. Meséltem nagyapa, a nagyi és a papa generációjáról, és az ő életükről a gyerekeknek.
A párnából indult ki a hangos szóváltás, és a párnának volt köszönhető, hogy a generációk sajátosságait és a velük való kommunikációt rögtön alkalmazni is tudtuk.
