A ma reggel flottul ment.
7 óra 20 perckor kiléptünk a kapun, én pedig az első úti cél felé vettem elégedetten az irányt. Hamarosan megálltunk és Balázs felvette az iskolatáskát, én pedig a kezébe adtam az uzsonnás táskáját. Megöleltük egymást. Elkísértem az iskola kapujáig, s szeretettel néztem, ameddig el nem tűnt a szemem elől. Nem lehet betelni vele – gondoltam magamban, és soha nem is fogok tudni.
Majd visszaültem a kocsiba. Adéllal ketten voltunk, „Ketten csajok!” – szoktuk összetartóan és szeretettel mondani egymásnak olyankor, amikor csak ketten csinálunk valamit. Beindítottam a motort, és a megszokott úton hamarosan már az ovi felé gurultunk. Aranylóan és napról napra ritkábban sárgállottak az általunk csak erdőalagútnak nevezett fasor levelei mellettünk.
Miután Adél átöltözött az oviban és egymástól elköszöntünk, visszaültem a kocsiba. Kikerestem a telefonomon azt a videót, amit a munkahelyemig tartó félórás úton hallgatni akartam aznap. Az OtthonFa Club és Kárpáti Bogi videói azok, amiket mindig hallgatok, mert feltöltenek és olyan gondolatokkal vannak teli, amik engem a saját életemben, a saját célom felé tartó utamon támogatni tudnak. Aznap is így volt ez, mert a videó az önszeretetről szólt.
Másfél éve már, hogy elkezdtem az önismereti utamat, akkor voltam harmincnyolc éves.
Ha akkor megkérdezi valaki tőlem azt, hogy kit szeretek a legjobban, akkor habozás nélkül azt mondtam volna, hogy természetesen a családomat. Fel sem merült bennem az, hogy magával a szeretettel kapcsolatban én magam is eszembe jussak magamnak. Mert hát az….. olyan önző vagy beképzelt dolog lenne…, nem? Meg mit is szólna a többi ember?
Pedig egyébként egészen rendben voltam magammal. Harmonikus családi életet éltem akkor is a férjemmel, akit nagyon szeretek és a két kisgyermekünkkel. Megvolt mindenem. Jó diplomám, nyelvtudásom, szép otthonom, autónk, minden, minden…. És akkor azt hittem, hogy minden rendben van velem.
Azóta olvastam, hogy mindenkit más indít el az önismereti útján. Valakit egy fájdalmas veszteség, egy tragédia, egy olyan esemény az életében, amiből úgy tűnik, hogy nehéz, sőt, szinte lehetetlen kimászni. És vannak olyanok is, akik sohasem indulnak el a saját maguk megismeréséhez vezető útjukon… Talán majd egy következő életben…
Nálam nem volt ennyire fájdalmas a gyújtópont. Egyszerűen csak ott álltam a hat, otthon (a gyerekekkel) töltött év végén, harmincnyolc évesen és el kellett döntenem, hogy akkor mivel is szeretnék foglalkozni. És egyszerűen nem tudtam. Mert akkor ébredtem rá arra, hogy igazából nem is ismerem önmagamat, és ezért nem is tudhatom, hogy igazából mit akarok csinálni… Bénító és megdöbbentő felismerés volt….
Hát innen indult minden. Hálás vagyok, hogy nem egyedül, hanem a férjemmel együtt indultunk el, és együtt haladunk ma is ezen az önismereti úton az OtthonFa támogató közegében.
Lépésről lépésre haladtunk, és mindent, amit Kárpáti Bogitól tanultunk, nagyon rövid időn belül a gyakorlatba is tudtuk ültetni.
Még csak másfél év telt el azóta, de bennem minden megváltozott azóta a legjobb és legszeretetteljesebb értelemben.
De visszakanyarodva a videó önszeretet témájához…
Régen úgy gondolkodtam az önszeretetről, hogy:
- MINDENKI MÁS előrébb való és fontosabb, mint én;
- a családom az, akit a legjobban szeretek, magamat pedig szintén szeretem, de mindenképpen csak UTÁNUK, valahol a sor vége felé;
- önmagam szeretetét ÖNZŐ ÉS BEKÉPZELT dolognak tartottam, ami semmiképpen sem elsőrendű;
- úgy éreztem, hogy azért, hogy szeressenek, VALAMIT TENNEM KELL (pl. szépen kell viselkednem, „jó gyereknek” kell lennem; segítenem kell megcsinálni bizonyos dolgokat, el kell érnem valami eredményt, stb.);
- és mivel én így gondolkodtam, így ezt adtam PÉLDÁUL, MINTÁUL a saját gyerekeimnek is.
Most felmerülhet benned a kérdés, hogy de hát… ez így teljesen jól van, hiszen ez így volt mindig is, és így tanultuk…
Én is így gondoltam, és észre sem vettem, hogy lehet másképp is gondolkodni a szeretetről és az önszeretetről.
Ma már másképp gondolkodom a szeretetről:
- a szeretet 100 %-OS ELFOGADÁST ÉS ODAFIGYELÉST jelent,
- ezzel a szeretettel, elfogadással és odafigyeléssel fordulok MÁSOK, a szeretteim és az emberek felé;
- az ÖNSZERETET 100 %-OS ÖNELFOGADÁST ÉS ÖNMAGAMRA VALÓ ODAFIGYELÉST is jelent, ami azt jelenti a számomra, hogy a figyelmem fókusza nem másokon van, hanem magamon;
- pont emiatt nem csámcsogok, nem okoskodok mások különféle dolgain, hanem a saját életemmel és céljaimmal foglalkozok elsősorban;
- ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a gyerekeimet és a családomat, meg az embereket, hanem annyit tesz, hogy már MÁSKÉPP SZERETEK;
- a saját életemben önmagam elfogadásával és önmagamra való odafigyeléssel ÉN VAGYOK AZ ELSŐ, A SAJÁT MAGAM ÉLETÉT ÉLEM (végre ☺, hiszen ki más élné az én önazonos életemet, valósítaná meg az én feladatomat, ha nem én?);
- már nem másnak alárendelten fordulok az emberek felé, hanem az egyenrangúság édes érzésével, ami KÉT EGYENRANGÚ EMBER SOKKAL MÉLYEBB KAPCSOLÓDÁSÁT JELENTI;
- mivel magamat szeretem és elfogadom, ezért nem várom másoktól a folyamatos visszaigazolást és figyelmet arra, hogy jól csinálom, amit csinálok, hogy jó vagyok, stb.; egyszerűen csak HISZEK ÉS BÍZOK MAGAMBAN;
- azt gondolom, hogy a szeretetért nem kell semmit megtenni, mivel ÖNMAGÁÉRT SZERETEM A MÁSIK EMBERT, így elfogadom őt olyannak, amilyen, és odafigyelek rá;
- ha kell, akkor megvédem és meghúzom a határaimat, hiszen tudom, hogy hova tart az életem és milyen céljaim vannak.
Amikor mindezt – a videó segítségével – összeraktam magamban, meghatódtam. Csak álltam ott, a reggeli rohanó, budapesti forgalomban, és ’bepárásodott’ a szemem. Nagyon boldognak és hálásnak éreztem magamat. Éreztem, hogy ez valami óriási dolog. Pusztán az, hogy élek, hogy szeretek, hogy szeretem magamat és így, magamat szeretve szeretek mást is.
Alig vártam, hogy aznap megöleljem a szeretteimet, és elmondjam nekik….
Nem volt furcsa az érzés, nem frusztrált a mondat, amit kimondani készültem…., mert minden a helyén volt bennem ahhoz, hogy ne csak mondjam, de valójában is megéljem mindezt.
Mindig, nagyon sokszor mondjuk, adjuk egymás tudtára, hogy „Szeretlek.” Be sem lehet telni ezzel az érzéssel, amióta csak feleség és anya az ember…
Szeretem Magamat, és Adél, szeretlek Téged is.
– mondtam először az ötéves kislányomnak, aki csak ennyit mondott:
Tudom, Anya, mert a világon téged szeretlek a legjobban, de csak magam után.
Szeretem Magamat, és szeretlek Téged is.
– mondtam Balázsnak, aki a hatalmas és szerető szívével, édes, ’hiányos fogas’ mosolyával a szemembe nézett és erősen megöleltük egymást.
És így folytattam tovább…
Mára már felváltotta nálam a „Szeretlek”-et az, hogy „Szeretem Magam, és szeretlek Téged is.” És ezzel sokkal inkább azt érzem, hogy mélyebben, őszintébben, egyenrangúan kapcsolódok a Szeretteimhez, és ezt a mintát adom tovább a gyerekeknek is…
Kedves (leendő) Hős Anya!
Gondold újra, önmagad megismerésével teremtsd meg a lelkedben Te is azt a szeretetet, elfogadást, amivel olyan őszintén és önmagadért szereted magadat, és ezáltal tisztán és egyenrangúan szereted a Szeretteidet is. Mert minden Anya Hős!
