Avagy tanítás az Alfás gyerekektől

 

Ahogy felnövünk, hová lesz a bátor, gyermeki lelkünk? A felnövés közepette maga alá gyűri az egónk, a félelmek koholt elképzelései, mellyel rémisztget és kifogást gyárt. És leláncol??

– Gyere velem együtt a szánkón! – szól nekem Jázi.

Jót beszélgettünk, csúszkáltunk, és most megtalált a szánkójával. Jön felém.

– Oh, de nem tudom már hogy is kell. Nagyon rég csúsztam szánkón.  Megvan vagy 20 éve. És pláne ketten mennénk. Hova kéne tenni a lábam??!! – Rettenek meg elsőre.

Fejemben megannyi gondolat kezd cikázni.

Uh, tényleg, hogy is kell, hisz itt meredek…? És én nem is emlékszem, hogy hogyan kell szánkózni, és ketten meg pláne. Hát még másért is felelős leszek, ha nekiviszem egy fának ….

Jázi közben néz rám furán..

– Na, jössz? – kérdezi.

Nem is érti a kifogásaimat, azt hiszi, vicceskedek.

– Előbb menj te, légyszi, hogy megnézzem. – szólok.

Nekiindul. Drukkolok neki, rendben leérkezik.

Jön fel hatalmas vigyorral:

– Na, akkor most ketten megyünk!

Hát – mondom magamban -, Kinga, gyerünk! Ne csináld már, hogy megrettensz egy szánkótól! Még a gyerekek is furán néznek, az előbb még itt hujjogtál, most meg noszogatni kell. És te úgy döntöttél, példát mutatsz nekik, nagy levegő és gyerünk.

-Oké Jázi, megyek. Elsőre picit megijedtem, mert nagyon rég szánkóztam. De nyomjuk!

Őszintén felvállalom Önmagam. (Egy Alfánál amúgy se lehetne máshogy, még csak próbálkozni se, mert átlát rajtunk.)

– Okééé!

Még mindig furán néz rám. Az ő világukban te jó ég, ez olyan lehet, mintha kínaiul beszélnék. Ilyenektől félni…

-Na, gyerünk, menjünk! – szólok neki.

Felpattantam és suhantunk le.

Végig sikítottam örömömben.

Mindezek a gondolatok gyorsan suhantak végig a fejemben, fél perc volt az egész beszélgetés, de szerencsére fülön csíptem, és így elgondolkodtam és elgondolkodtatott.

 

Vajon mennyien lehetünk így dolgokkal, mint ahogy én voltam most a szánkózással?

Jön az életünkbe rengeteg minden. Mi pedig kifogásokat gyártunk, agyalunk, megijedünk és félünk.

Gyerekként mikor tettünk ilyet?
Én szinte soha.

Olyan voltam, mint Jázi. Egy szánkózásnál eszembe se jutott a fát nézni, hogy egymásnak mehetünk, hogy mi lesz, ha rosszul fékezek. Nem agyaltam, hogy hogyan is kell csinálni. Bátran belevágtam az ismeretlenbe a felfedező kíváncsiságával. Kalandor voltam.

Gyerekként kitártuk a kezünket és ugrottunk, hittünk és bíztunk, és élveztük a jelen pillanatot.

Ahogy az évek múlásával növünk fel, erősödik az egónk, aki visszatart minket a biztonságba. És azt mondja: “Nézd, mi történt a múltban és nézd, mit hozhat a jövő!”

Retteg, hogy más történhet, mint eddig. Retteg, hogy kitörhetsz a mókuskerékből, ami neki a száz százalékos biztonság.

Mennyi örömtől fosztjuk meg magunkat ezáltal?

Mennyi energiánk vész el az ilyesféle, “mi lesz, ha” gondolatokra, a halogatásra. Mindeközben pedig lehet, hogy – mint a szánkózásnál – örömteli csoda vár ránk.

“És ha nem, ha nem örömteli csoda vár? Háháá!” – kérdezi az egónk az elménkben, kételyeket fecskendezve ezzel szívünkbe.

Csak úgy tudhatod meg, ha kipróbálod. Muszáj. Nem kerülheted ki.

VAGY kikerülöd mindezt. És ezzel a mókuskereket választod, amelyben ugyanott pörögsz. De azért néha elhiteted magaddal, hogy mégis történt valami? Magadat vágod át.

Valami apróság történt, amire rácsimpaszkodhat az elméd és elhiteti veled, hogy nem egy helyben pörögsz és nagyon jól megvagy. Köszönöd szépen.

Vagy azt választod, hogy bátor gyermeki lélekkel mész előre. Folyamatosan. És amikor meghallod a hangot, amely visszatérítene minden eszközzel – szinte jajveszékelve -, tudd, hogy pont arra kell menned. De azonnal menned kell. Nagy levegő és hupsz bele.
Mert itt a határ, amit ha nem tágítasz, ott maradsz a mókuskerékben, és így éled le az életed, hogy “mi lett volna, ha…” – megbánva azt.

Igen, közhely, de mégis így van.

• Neked mi az az életedben, amiket félredobtál a kételyeid, félelmeid miatt?
• Mi az, amiket elnyomtál magadban, hogy majd egyszer, vagy máskor vagy máshogy?
• Mi az a rengeteg minden, amit fel tudnál sorolni, hogy “miért ne csináld”?

 

Inkább figyelj arra, hogy miért IGEN!!
Miért TEDD MEG?

Erre 1 (egy) nyomós okod lehet, és pont ez fog továbbhajtani.

Tedd a fókuszodat a miértre!

A jó hírem az, hogy ha Szülő vagy, vagy Nagynéni, Nagybácsi, Mami vagy Papi, vagy van gyerekbarátod és vele töltesz időt, és átadod magad neki, az ő vezetésének, akkor előhívja a kreativitásodat, gyermeki lelkedet. Újra megtanulsz játszani és játszva cselekedni.

Ehhez már csak ezek kellenek:

• Kell közös program.
• 100% egyenrangúság köztetek, mert egyenlő partnerek vagytok.
• A döntés, hogy gyermeki lélekkel játszol most elengedve mindent, és így is cselekszel.
• A döntés, hogy nem szülőként vagy vele, hanem gyerekként, és így is teszel.
• Felkéred, hogy most legyen ő a parancsnok és adja meg a feladatod, te pedig követed őt.
• Figyelem rajta és magadon. (Ne ess ki ebből a program ideje alatt. Ha mégis kiesnél, ne add fel, hanem inkább gyakorolj.)

Mellettük játszva lehet megtanulni ezt a gyermeki bátorságot, ami nem is bátorság, hanem valójában ez a természetes hozzáállás.

Én természetesen pont jókor kaptam Tőlük ezt a tanítást, mert mostanában a kételyekről, félelmekről, a jövőről, a múltról, a “miért ne csináljamról” bennem sustorgó hangok elbizonytalanítottak és elvették az erőmet.

Az Alfák az én tanítóim és mestereim, akik kinevetik a félelmeimet. Hiszen az semmi. Csak egy általam kreált, kreatív, légből kapott találmány.
Ahogy a tieid is azok.

 

Keresd meg Te is, (leendő) Hős Anya a ‘mestereidet’, akik körülötted élnek, s hagyd, hogy visszahozzák az életedbe a gyermeki játékosságodat.