A döntéseket mindig, minden pillanatban meg kell hoznod…
Életünk döntések hosszú sora.
Minden pillanatban döntünk. Folyamatosan.
Letesszük a voksunkat egy konkrét dolog mellett.
És ugyanekkor döntünk azokról a dolgokról is, amiket épp nem választunk.
A lehetőségek száma végtelen.
Döntésünk viszont csak egy van.
Egyetlenegy.
A következmények pedig előre láthatatlanok.
És néha félelmetesek.
A „rosszul döntöttem” árnya ott lebeg a bizonytalan, még soha meg nem hozott döntések körül.
A nagy, szelektív kuka és a kiscicák esete
Mint amikor megmentettünk két újszülött kiscicát egy nagy, szelektív kukából.
El is sétálhattunk volna. Fel is adhattuk volna a mentést a nehézségek miatt.
De mi végül kiszedtük őket és azóta van macskánk.
A macskák mellett döntöttünk és – mint kiderült –, ez egy rakás nem várt következménnyel járt:
- nincs másik állatunk, mert a macska nem nagyon kompatibilis más állatokkal – ez még várható is volt;
- de például nincs rendes virágunk sem,
- a kanapét át kellett húzatni macskaköröm álló szövettel és
- valószínűleg sosem lesz igazán tiszta a lakásunk.
És ha most választanom kellene, én megint a macskát választanám, mert igazán jó cicamamának lenni – de tény, hogy ugyanezzel a döntéssel elengedtem egy pár kellemes körülményt is az életemből.
Egyetlenegy, apró döntés az életem egy piciny részében, és mégis mennyi következmény, amire nem számítottam.
Énekesnő leszek.
Ez egy olyan döntés, amit még sosem vállaltam fel annyi ember előtt, mint most.
Letettem a voksomat amellett, hogy haladok ezen az úton és egyre tovább és továbbjutok benne. És már meg is mutattam magamat énekesnőként a világ egy kis részének.
Ha jól sejtem, ez egy komolyabb döntés, mint anno befogadni két kiscicát.
Ezzel az egyetlen döntéssel számtalan dolog változik a megszokott életemben.
Abban az életben, amit valaki más, még gyerekkoromban vizionált nekem.
Egy olyan életben, amire való vágyást belém ültették, és én ösztönösen és nagyon sikeresen meg is valósítottam.
De most egy saját döntést hoztam.
- Egy olyat, ami nem illik bele ebbe a jó előre vizionált és számomra előkészített életbe.
- Egy olyat, aminek a meghozásával el kell, hogy engedjek egy rakás olyan dolgot, amit most, ebben a pillanatban még fontosnak hiszek, amiket megszoktam, természetesnek érzek, amit igen… félek elengedni.
- Félek a következményektől. Mert láthatatlanok, bizonytalanok.
- Nyom a felelősség súlya, mint soha még ezelőtt.
- Mi lesz az életemmel?
- Mi lesz a körülöttem levők életével?
- Egyetlen döntés, és mint a pillangó szárnya, ha rezzen – vajon milyen vihart kavar majd a világban? A világomban? A… gyerekeim világában?
Énekesnő vagyok, és ezt tudja az egész világ.
Ezt a mondatot írtam le célként, alig 4 hónappal ezelőtt.
Elköteleződtem a döntésem mellett és elkezdtem cselekedni, hogy megvalósítsam.
És nemigen gondolkodtam azon, hogy ez mivel jár majd, hogy milyen változásokat hozhat, hogy kire, hogy fog hatni.
Elég volt az a tudat, hogy szeretek énekelni, énekelni akarok, és meg akarom mutatni ezt másoknak is.
Most, hogy van valamennyire látható eredménye a cselekvéseimnek, hirtelen rám tört a kérdés:
- Azzal, hogy egy énekesnői karrier mellett döntöttem és elkezdtem építeni – vajon el kell-e engednem a kis kényelmes, megszokott életemet? A visszahúzódó, magamba burkolózó hozzáállásomat? A gyerekeimhez fűződő, szoros kapcsolódásomat? Vagy a párkapcsolatomat?
- Ahhoz, hogy elérjem a célomat, amit én magam tűztem ki, azt a célt, ami belőlem jött, mélyről, és ami csak az enyém, nem aggatták rám kívülről, senki sem kényszerít rá, csak én, egyedül én akarom… mennyire kell lecsupaszítanom a jelenlegi világomat, hogy megvalósuljon?
- Mennyire kell átalakítanom a gondolkodásmódomat, a hozzáállásomat, a kommunikációmat, a környezetemet?
- Mennyire kell majd szembemennem azzal, ami most van, és amit mélyen belém égettek a gyerekkori mintáim?
Közben pedig tudom, hogy nincs más út. Már elindultam. Döntéseket hoztam, és ezek következménye már az enyém. A saját sorsom.
Döntöttem az önismeret és a folyamatos fejlődés mellett.
Döntöttem amellett, hogy a saját életemet élem.
Ezt akarom.
Még most is EZT AKAROM.
De azért ez most kicsit kiütött…
A felelősségvállalás a döntésemért és minden előre nem látható következményéért.
Felelősségvállalás már most, ebben a pillanatban is. Az életemért, a létezésemért és a hatásomért.
Ma felnőttebb vagyok, mint tegnap voltam.
Elengedem és meggyászolom a régi életemet, mert jó volt az is… valahol.
Volt benne szeretet, volt benne siker, volt benne élet.
Még ha csak látszólag is.
Az elengedés szomorúsága akkor is bennem van, ha tudom, hogy egy sokkal jobb élet vár rám a saját utamon, a saját életemben.
Sokkal több szeretet, sokkal több siker, sokkal több élet.
Valódi élet – mert az én sajátom.
Ezért lezárom a múltat.
Minden hozzá fűződő gondolatot, érzést, minden sikert és kudarcot.
Mert innentől egy teljesen más életet építek, teljesen más gondolatokkal és érzésekkel.
Lehet, hogy eljön az az idő, hogy nem lesz macskám, mert mondjuk már annyit utazok… de akkor is a saját utamon megyek tovább.
Ez így van, MERT ÍGY DÖNTÖTTEM.
