Rendezd újra magad

Önmagunk újrarendezése rendszeresen visszatérő rutinszokás kellene, hogy legyen.

• Pont azon a módon, ahogy rendszeresen szervizbe visszük az autónkat, mert azt szeretnénk, hogy megfelelő módon működjön és még sokáig a rendelkezésünkre tudjon állni.
• Ahogyan a lakásunkat kitakarítjuk bizonyos időközönként, megszabadítva  közvetlen környezetünket a portól, mert akkor érezzük jól magunkat benne, ha tisztaság vesz körül.
• A ruhatárunkat is átszervezzük, rendezgetjük időnként, ahogyan változik az ízlésünk vagy változik a divat.

Az életünk rengeteg területén megtesszük ezt gondolkodás nélkül, csak önmagunkkal nem.

Gyakorlatilag ez eszünkbe se jut, hogy

• saját magunkat,
• a belső világunkat,
• gondolkodásunkat,
• hozzáállásunkat rendezzük,
• szükség esetén megváltoztassuk.

Csak abban az esetben tesszük ezt általában, ha már valami olyan külső körülmény kényszerít rá minket, hogy ez elkerülhetetlenné válik.

Szeretjük kihagyni magunkat a saját életünkből.

Az anyai szerepünk során is állandó változásnak vagyunk kitéve, hiszen a gyermekünk állandó változásban van,  növekszik, változnak az igényei, folyamatosan formálódik a személyisége.

Sokszor azonban, én legalábbis önmagamon tapasztaltam ezt, nem követjük túl rugalmasan ezeket a változásokat.

Az anyaság teljesen természetes módon annyira átformál minket, nőket, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megfogan, megszületik a gyermek, akarva-akaratlan szinte egy másik dimenzióban kötünk ki.

Baj-e az, hogy teljesen eggyé válunk a szerepünkkel?

Szerintem ez egy teljesen természetes dolog, ami azért alakul ki bennünk, hogy az utódunkat a lehető legteljesebb módon el tudjuk látni, és megvédjük őt a rá leselkedő „veszélyektől”.

Viszont eljön az az idő, hogy mi még akkor is a gyermek körül akarunk sertepertélni és „segíteni” őt, amikor erre már egyre kevesebb szükség van, és valójában talán igény sincs már rá.

Elkezdenek nőni és távolodni, és jönnek a mondatok:

„Anya, hagyjál már békén!”

„Jaj, anya, ez ciki, ne puszilgassál.”

„Anya, majd én csinálom, ahogy akarom.”

A gyermekünknek szükségszerűen le kell válnia rólunk, máskülönben soha nem fogja tudni a saját életét élni.

A kérdés az, hogy mit kezdünk mi, anyák magunkkal, amikor már itt van az éveken át csak áhítozott szabadidőnk.

• Mit nem adtál volna érte pár évvel ezelőtt, ha van kettő, azaz kettő darab szabad estéd, amikor azt csinálhatsz, amit akarsz?
• Bármivel eltöltheted az idődet végre, nem kell rohanni, megoldani, segíteni, elrendezni a dolgát senkinek, nem kell neki kimosni, megfőzni, akármi.
• Szabad vagy. Legalábbis szabadabb, mint pár évvel ezelőtt.
• Tudsz-e kezdeni valamit ezzel a felszabadult időtöbblettel?

Számomra ez konkrét helyzet már egy ideje.

Bár a gyerekek még nem röppentek ki, de mivel már egy ideje külön élünk az apukájuktól, így kéthetente a hétvégét ott töltik.

S nekem van kéthetente két napom, amit eltölthetek ’a bármivel’.

Van, akinek ez alapjáraton is egy természetes érzés, de egy anyának biztosan nem.

Érdekes megtapasztalás volt azért, hogy amikor az ember lánya az áhított szabadidőt megkapja, vajon ki tudja-e tölteni számára értékes, hasznos dolgokkal.

Soha nem gondoltam volna, hogy a szabadság érzése nyomasztó is lehet, aminek természetesen csak egy oka volt.

Az, hogy nem tudtam vele mit kezdeni…

Azért nem tudtam vele mit kezdeni, mert az alapjáraton egy természetes dolog, hogy én vagyok az Anya, aki ellátja teendőit, aki mellette dolgozik, és hát természetesen nincs idő olyan dolgokra, amiket csak úgy, csak mert jólesik, azért csinálok.

Mivel nem volt olyan jellegű tapasztalatom, hogy valamit csak azért csinálok, mert jólesik Nekem, így nyilván mikor időm lett rá, fogalmam se volt, hogy mi is az, amit végre csinálhatnék, ha már időm van rá.

Egy darabig a régi rutinokhoz fordultam. Hiszen ha már nincs itthon senki, akkor végre nyugodtan feltakarítok, nagytakarítok és csilli-villivé teszem a lakást, igaz két napig se fog tartani.

De belül folyton motoszkált bennem, hogy miért is csinálom ugyanazt, mint eddig, ha már van lehetőségem arra, hogy újra magamra fordítsam az időm egy jelentős részét.

Ekkor pedig abba a „problémába” estem bele, hogy jó, jó, de mi a fenét is csináljak.

• Mi az, amit Én szeretek csinálni?
• Mi az, ami Nekem jólesik?
• Mi az, ami Engem feltölt?
• Olyan elképesztő gondolatom is volt, hogy egyáltalán hogy jövök én ahhoz, hogy most végre azt csinálok, amit akarok és mi a fészkes fene az, amit én most csinálni akarok.
• Lehet, hogy ez így vicces, de ez zajlott le.

És akkor mi is a teendőd, Hős Anya?

1.Igazából mindannyiunknál eljön ez az idő. Legkésőbb akkor, amikor ténylegesen kiröppennek a gyerekek és elhagyják a szülői házat.

És hacsak nem esünk abba a hibába, hogy továbbra is az ő életükben akarunk turkálni, azt rendezgetni és okoskodni, csak mert nem tudunk magunkkal mit kezdeni, akkor át kell szervizelni magunkat.

2. Az anyai szerep örök, hiszen amíg élünk, anyák maradunk.

De ez is változik, és ahogy telnek az évek, háttérbe szorul a szerepünk, és ez így a helyes.

Ne kapaszkodjunk bele. Fontos, nagyon fontos szerep ez, de nem csak és kizárólag ennyik vagyunk.

Ne engedjünk a bennünk síró hangnak:

„Már nincs rám szükség, ezért semmi vagyok.”

3. Fedezzük fel saját magunkat, hiszen ha eddig erre nem volt mód vagy lehetőség, akkor sosem késő.

Bármikor vehetünk fel új szokásokat, megvalósíthatunk sok dolgot, amit korábban nem tudtunk.

4. Az életünk mindenképpen eltelik, de nem mindegy, hogy hogyan éljük meg.

5. A változások valójában lehetőségek arra, hogy átdefiniáljuk az életünk egyes pontjait.

• A változás mindenféleképpen beköszönt, akár akarjuk, akár nem.
• Ez a világ nem állandó és a látszat ellenére nincsenek benne biztos pontok, kivéve saját magunkat.
• Ezért a legtöbb, amit tehetünk és tennünk kell, hogy ezt az egy biztos pontot, vagyis magunkat jól karbantartjuk.

6. Igen, a gyermeknevelés évei alatt elszokunk attól az érzéstől és lehetőségtől, hogy magunknak kedvezzünk, és amikor szó szerint ránk szakad a szabadság, akkor figyelmesnek kell lenni, hogy jól használjuk fel.

7. Segíthet ebben az is, ha még korábban igyekszünk időt szánni arra, bármilyen keveset is, hogy életben tartsuk azokat a dolgokat, amik éltettek minket, mielőtt bele nem estünk a pelenkatengerbe.

Ha szerettünk sportolni, művészkedni, táncolni, akármi, akkor mihamarabb kezdjük újra, ha piciben is, de rendszeresen csípjünk magunknak időt erre.

8. A női lét egyébként szerintem pont azért csodálatos, mert rengeteg „szerep” megélésére ad lehetőséget.

Tekintsük ezt lehetőségnek és ne tehernek.

Ne utasítsuk el egyiket sem. Viszont ne ragadjunk bele kizárólagosan egyikbe se.

Ne hagyjuk, hogy eluralja az egész életünket csak az egyik.

Mindegyik egy lehetőség, hogy megéljük benne a női létezésünket.

Mindegyik szerepünkben lubickolhatunk, akár egy művésznő, mind értékes és fontos, és mind arra vár, hogy kibontakoztathassuk magunkat benne, a párunk, a gyerekeink és az egész világ gyönyörűségére.