A gyurmázástól a nagymamaságig

Adél babázik a szobájában.

Sorra ülnek ki az ágyra a szép ruhába felöltöztetett babák.

A már nagylányos szoba valóságos birodalom, amely befogadja, pihenteti és feltölti a hatéves lánykát.

Adél sokszor odaül az asztalához. Ilyenkor alkot. Imád kreatívkodni.

A polcokon pihenő türkizkék dobozok mind csak arra várnak, hogy Adél levegye őket. Addig jóízűt szunnyadnak bennük a babák, a legók, a Barbie-k, a hangszerek, a műanyag állatok.

A polcokon lévő könyvek is álmodozva várják, hogy Adél esti olvasmányai legyenek, vagy csak úgy átlapozza őket hajszárítás közben, vagy egyéb alkalommal.

Az asztal mellett parafatábla lóg, rajta a hatéves kislány álmaival, céljaival. Így könnyebb szem előtt tartani és beszélni róluk, időről-időre.

A szoba ablaka szépen fel van díszítve. Az ünnephez méltón.

Karácsony van, a 2019. esztendő karácsonya.

Korán jött idén a Jézuska, és hozta nagyszerű ajándékait, hogy Adélnak és a családnak legyen elég ideje együtt játszani.

A karácsonyi első napok elmúltával Adél most babázik.

– Gyere, Anya. Játsszunk! Játsszuk azt, hogy te vagy a nagymama és eljössz hozzánk. – mondja Adél.

– Jó. – állok rá én is rögtön a játékra.

Adél az asztalánál ül, és gyurmából mindenféle finomság készítésének lát neki.

– Anya, kérsz egy finom kávét? – kérdezi most felém fordulva.

– Igen, az nagyon jólesne. Kérek. – talán látja rajtam, hogy kicsit elálmosodtam, fut át rajtam hirtelen a gondolat, és némán elnyomok egy rövid ásítást.

– Tessék anya, itt a kávéd. – adja át rövid idő múlva Adél a kávét, és gyönyörű szép lelkétől csillogó szeme rám néz.

– Oh, nagyon köszönöm. – mondom neki. Közben pedig próbálok betelni a szépségével. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan nő – gondolom közben.

– Anya, kérsz sütit is? – kérdezi Adél.

– Igen, nyami. Bizony, hogy kérek. – válaszolom.

Miközben a könnyed karácsonyi gyurmasütik készülnek Adélom ügyes kezei alatt, addig én végre a babákhoz, ööööö vagyis az unokáimhoz fordulok az ágyon.

Hiszen én most nagymama vagyok.

A kezembe veszem a három közül az egyik unokámat.

Miközben magamhoz ölelem a kicsit, a karom hirtelen beáll abba a pózba, ahogyan a gyerekeket tartottam, amikor még kisbabák voltak. És gyorsan visszajött az érzés, amit akkor éreztem, amikor a törékeny kisbabáimat először tartottam a karjaimban.

Istenem, milyen csodák voltak mindketten már kisbabaként is. És milyen gyönyörűek – gondolkodom tovább nem kevés anyai büszkeséggel és elfogódottsággal a szívemben.

De jó látni Benneteket. Nagyon örülök, hogy itt vagyok. – mondom a kisunokáimnak.

Milyen sokat nőttetek, gyönyörűek vagytok.   – és szinte már félig nagymamaként is érzem magamat.

Elképzelem a jó húsz, na jó, inkább huszonöt évvel későbbi önmagamat.

66 évesen, remek formában, életerőtől és örömtől sugárzóan ülök a lányom otthonában. És a három gyermekének az egyikét éppen tartom a karomban.

Megborzongtam a hirtelen időutazástól és a gondolattól. De teljesen átadtam magam az érzésnek és a játéknak.

Egy kis idő múlva tudtam csak megszólalni ismét.

– És hogy vagy, drága kislányom? – fordultam most én Adélhoz.

– Jól vagyok. – mondta ő, és huncut mosoly rajzolódott ki a szája körül.

Aztán jött egy gondolat.

Az a gondolat, amelyet talán minden gyerek annyira vágyik a saját életében. Az, hogy érezze, tudja és hallja is, hogy az édesanyja és az édesapja mennyire szereti és értékeli őt.

És hogy miért van jelen bennünk ez a vágy annyira erősen?

Bizonyára összefüggésben állhat a generációs sajátosságokkal, amely ma már annyi dolgot megmagyaráz.

[Megjegyzés és egy kis gyorstalpaló infó a generációs hovatartozásról számokban:

• Veteránok: azok, akik 1946 előtt születtek;
• Babyboomer generáció: 1946-1964 között születettek;
• X generáció: 1965-1979 között születettek;
• Y generáció: 1980-1994 között születettek;
• Z generáció: 1995-2010 között születtek;
• Alfa generáció: 2011-től születtek.]

A szüleim Babyboomer generációjának a tagjai általában nehezen vagy nem is fejezték ki az érzelmeiket és a szeretetüket.

• Egyrészt nem fejezték ki önmaguk iránt.

Az önértékelésük, önszeretetük, önmagukba vetett hitük általában nagyon alacsony volt.

Ez megnyilvánult abban, hogy minden és mindenki sokkal fontosabb volt, mint ők.

Önmagukat, az egészségüket, a pihenésüket, és még megannyi mindent mindig leghátulra sorolták.

• Másrészt pedig pont emiatt nem tudták igazából kifejezni az érzéseiket, a szeretetüket – a legtöbb esetben – a gyerekeik felé sem.

Sok esetben a szeretet kifejezése, a szeretetnyelvük torzult.

Ki pénzzel, ki ételekkel, van, aki rossz szóval, veszekedéssel vagy bántással próbálja a szeretetét, figyelmét kifejezni a gyereke felé.

De ha jobban belegondolunk, amikor a mi szüleink gyerekek voltak, általában pont ugyanezt a hozzáállást, szeretetnyelvet kapták ők is a szüleiktől, azaz a mi nagyszüleinktől. És emiatt ez ivódott beléjük, észrevétlenül, mintaként…

Ezt kapták ők is gyerekként és ezt tanulták meg példaként. És ezért a saját gyerekeiknek általában ők is ezt adták tovább…

Hm….

Így megy ez a folyamat mindaddig, amíg valaki ki nem áll vagy ki nem lóg a sorból. És valamit megváltoztat, valamilyen hozzáállást, gondolkodásmódot, elsősorban önmagához.

Majd emiatt mindenki máshoz is.

A saját tapasztalatom szerint a legjobb és legbiztosabb módja ennek az, ha az ember megismeri önmagát és fejlődni, változni kezd.

Ennek az önismereti folyamatnak pedig az egyik első lépcsője, hogy szereti, elfogadja és értékeli önmagát az ember.

Nálam ez az önelfogadás, önértékelés és önszeretet nagyon nagy felismeréseket, majd apró lépésenként változásokat hozott az életembe.

• Teljesen megváltoztatott. Ott, belül.
• És hogy ez kívül hogy jelenik meg? Valahogy teljesebben, tisztábban, őszinte elfogadással tudok szeretni. A gyerekeimet, a társamat, a családomat, az embereket. És erre meg tudom tanítani a gyerekeket is.

Aztán gondolataimból visszatérve – immár mindhárom kisunokámat az ölemben tartva – Adél felé fordulok.

• Ugye tudod, hogy csodálatos anya vagy. – mondom neki szeretettel.
• És én nagyon szeretlek, és büszke vagyok rád. Önmagadért. Azért, aki vagy. – folytatom.

Miközben ezeket mondtam neki, láttam rajta, hogy a szavaim, a szeretetem elérnek a lelkéig.

Jólestek nekem is ezek a kimondott szavak, kicsit el is érzékenyültem. Hogy miért?

Mert kicsit az az érzés járt át, hogy ezeket:

• nemcsak Adélnak, a hatéves kislánynak mondom,
• hanem egy kicsit a jövőbeli, felnőtt Adélnak is – és olyan jó, hogy ezeket már most is el tudtam neki mondani;
• kicsit magamnak is mondtam – és ezzel magamat is megszeretgettem és értékeltem;
• kicsit a saját anyukámnak is mondtam – aki mivel már csak odafentről kísérhette figyelemmel ezt a gyurmázást –, szintén biztosan nagyon örült. Örült, hogy azt hallja ismét, hogy milyen csodálatos édesanya (volt) ő is.