avagy az önismereti Tükör törvényéről közérthetően

Az önismereted fejlesztése és gyakorlása a segítségedre lehet abban, hogy könnyebben kezeld és megoldd a családodban felbukkanó problémákat.

Mi más vágya lehet egy anyukának, mint az, hogy gördülékenyen és könnyedén menjenek a dolgok a mindennapi életben?

Az önismeret hozzásegíthet ehhez.

Az önismeret egyik alaptézise és a gyakorlatban egyik legjobban és leghatékonyabban hasznosítható része a Tükör törvénye.

A Tükör törvénye röviden arról szól, hogy minden, amivel a külvilágodban találkozol, amivel szembesülsz, ami belőled meghökkenést, idegességet és más, intenzív érzést vált ki, az téged tükröz vissza.

Amennyiben téged tükröz vissza, akkor ez azt jelenti, hogy az valójában te magad vagy.

Azt is jelenti, hogy az adott ember vagy helyzet rámutat egy személyiségrészedre, viselkedési mintádra, benned zajló folyamatra, ami megoldásra, változásra vár még benned.

Ha a tükör által látott dolog valójában te vagy, akkor a megoldás is benned van, tehát saját magadban kell megkeresned a megoldás kulcsát.

Ez nagyban leegyszerűsíti és megkönnyíti a folyamatot.

Mindössze az jelenthet akadályt vagy nehézséget, hogy felismerd és beismerd azt,  ami benned életre hívta a külvilágodban megjelenő tükröt avagy problémát.

Amint felismerted és beismerted magadnak, hogy mi ez, akkor lehetőséged nyílik arra is, hogy rendezd és megoldd a problémát, mégpedig úgy, hogy megváltoztatod a hozzáállásodat, a gondolkodásmódodat.

Nézzünk egy példát.

A legkézenfekvőbb és legtisztább tükreink a gyerekeink. Minél kisebbek, annál fogékonyabbak ránk.

Nem arra, amit mondunk nekik természetesen, hanem arra, ahogyan viselkedünk, ahogy a mindennapjainkat éljük. A gyerekek egyszerűen átveszik a rezgéseinket, mindent átvesznek, ami belőlünk kiáramlik.

Ha úgy érzed, hogy valami problémád van vagy azt érzed, hogy a gyermekednek problémája van, akkor érdemes megállnod és elindulnod befelé, önmagadba.

Ne azzal kezdj, hogy ehelyett erővel vagy  erőszakkal elkezdesz a külvilágodban rendet tenni.

Hadd jöjjek egy személyes példával.

A kisebbik gyerekem az utóbbi időben eléggé feszültté vált.

Elkezdte rágni a körmét, rendszeresen aggódott az iskolai teljesítménye miatt és elkezdett kényszeres viselkedési mintákat felvenni.

Mindig este szokott bepakolni a táskájába a következő napra, kezdetben együtt csináltuk, most már egyedül bepakol.

Nem szokott azzal probléma lenni, hogy hiányzik a felszerelése és eléggé figyelmes.

Mégis ezek ellenére egy idő óta az volt a reggeli programja, hogy még vagy kétszer átnézte a táskáját, hogy minden megvan-e, minden be van-e pakolva.

Ami alapjáraton nem egy rossz szokás, de láttam rajta, hogy ezt frusztrációból csinálja és megfelelésből. Láttam rajta a félelmet is, hogy mi lesz akkor, ha valamit elfelejt elvinni és kap például egy fekete pontot.

Ekkor eszembe jutott a Tükör törvénye. És hamarosan be kellett ismernem magamnak, hogy ez a viselkedés – amit a kisebbik gyermekemen láttam, mintha a tükörben önmagamat néztem volna -, teljesen jellemző rám.

Rendszeresen vissza szoktam ellenőrizni magamat, hogy mindent jól csináltam-e. Úgy csináltam-e a dolgokat, ahogyan elterveztem, ahogyan elvárják tőlem, tehát óriási megfelelési kényszerekkel vagyok tele.

Minden rendben van-e, mindent kézben tudok-e tartani, kapok-e „fekete pontot” valakitől, mert nem azt és nem úgy csináltam valamit, ahogy azt a másik elvárta, vagy ahogy az a másiknak jó.

A dolgokat jól akartam csinálni, de nem aszerint, ahogy nekem jó, hanem ahogyan elvárják tőlem mások, hogy jó legyen.

Arra vártam mindig, hogy valaki mindig megmondja, hogy mit csináljak és azt, hogy hogyan csináljam. Gyakorlatilag egy végrehajtó ’robotmechanizmusként’ működtem.

A kényszeres, túlaggódó viselkedésemet természetesen átvette a gyermekem. (Az már más kérdés – és nem kevésbé izgalmas -, hogy az egyik gyerek miért veszi át, a másik meg hogyhogy nem?)

Ez az eset például tökéletesen rámutatott egy olyan részemre, amin bizony változtatnom kell, mert nemcsak nekem nem tesz jót, hanem lecsapódik a környezetemen és a gyerekem is átveszi tőlem, ami bizony őrá is negatív hatást gyakorol.

Először persze kívül akartam megoldani a problémát.

Elkezdtem vele beszélgetni, meggyőzni őt arról, hogy erre semmi szükség.

Semmi szükség arra, hogy újra és újra leellenőrizze magát, hogy mindent bepakolt-e, hiszen este bepakolt, átnéztük és higgye el, hogy minden rendben van.

Meg akartam nyugtatni, el akartam neki magyarázni, meg akartam vele értetni, de ő egyre dühösebb lett, még inkább ingerlékenyebb a témával kapcsolatban és ragaszkodott a fölösleges és kényszeres szokásához.

Aztán egyszeriben rájöttem, hogy csak engem utánoz.

Hiába mondom el neki, hogy erre semmi szükség és ne aggódjon, ha ő azt látja nap mint nap, hogy én magam ugyanezt csinálom (csak persze nem a táskabepakolással) és aggódom szüntelen, hogy mindent jól csináltam-e.

Hasztalanok a szavak, ha nem esnek egybe a cselekvéssel.

Ezért elhatároztam, hogy a saját viselkedésemen lazítok, és arra kezdtem el összpontosítani, hogy én hogyan állok hozzá a saját dolgaimhoz.

Eldöntöttem azt is, hogy az eredmények beéréséhez türelmesen állok hozzá, hiszen ha egy rossz magot elültettem a gyerekemben, az is időbe tellett, így a jó mag kicsírázásához is időre van szükség.

Tehát következetesen önmagamra kell figyelnem, hogy adott szituációkban hogyan reagálok, cselekszem  az új hozzáállásommal. Mert az én új hozzáállásom fogja majd a kisebbik gyermekem hozzáállását is megváltoztatni.

Vegyük át még egyszer, hogy mi történt velem.

1.Mi a probléma?

A gyerekem feszült és megfelelési kényszeresen viselkedik.

2. Mi a cél?

Bízzon önmagában és lazábban, könnyebben kezelje a feladatait.

3. Mi vezetett a megoldáshoz?

Felismertem, hogy ez a viselkedési minta tőlem ered, így a megoldást is önmagamban találom meg. Először is magamban kezelem, rendezem ezt a dolgot.

4. Mi a döntés?

Úgy döntöttem, hogy bízom magamban, hogy adott szituációban önmagamhoz és nem másokhoz mérten jól teszem a dolgomat, és befejezem a görcsölést és az állandó aggodalmaskodást.

5. Mi a cselekvés?

Az életben adódó szituációkban a döntésemnek megfelelően cselekszem. 

Ennél a pontnál valóban nagyon figyelmesnek kell lennünk, hogy elcsípjük, észrevegyük, amikor „szituban” vagyunk és másképp reagáljunk, mint ahogy automatikusan tettük eddig.

Ezért itt fontos a kitartás és az is, hogy legyünk magunkkal is türelmesek, mert lehet, hogy tíz esetből csak párszor sikerül az új szokásunk szerint cselekedni. De ne adjuk fel!

Minél többet gyakoroljuk, annál könnyebben, gyorsabban fog menni és egyszer csak automatizálódik, és már anélkül működni fog, hogy tudatosan odafigyelnénk erre.

És hogy mi lesz a jutalmunk?

A változás, ami bennünk elindul, egy idő múlva megjelenik a külvilágunkban is.

A körülöttünk élők, a gyermekeink és családtagjaink is változnak majd. A gyermekeink, családtagjaink változásának a mozgatórugója az lesz, hogy mi, saját magunkon belül megtettük a szükséges lépéseket.

És nem amiatt fognak változni, mert erőszakosan, kioktatóan és okoskodóan, jól megmondtuk nekik, hogy mit kellene csinálniuk.