2018 januárját írtuk. Hideg volt kívül és hideg volt belül, bennem is.
Elkeseredve, pozitív jövőkép nélkül, kimerülten végeztem a napi feladataimat a mókuskerékben, amit én teremtettem meg magamnak. Depressziós, kedvetlen, morgós hangulatom az egész családomra kihatott.
Mikor fogok aludni végre?
Ez volt az egyetlen célom. Az alvás jelentőségét piedesztálra emeltem.
Közel öt éve nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem, még azokat sem, amiket végigaludhattam volna – ha más nem is, a rutin minden éjjel felébresztett.
Persze a legtöbb éjszaka a másfél éves fiam ébresztett fel a szopizási igényével, meglehetősen gyakran a közel ötéves lányom jelentkezett valamilyen éjjeli problémával, és ha ők nem lettek volna elég aktívak, a macskáink is tudtak gondoskodni az éjszakai pihenés összeszabdalásáról – nem sokszor volt szükség a rutinomra.
Már egy évvel korábban, 2017 elején, alig több, mint félévnyi kétgyerekes anyai létezés után megírtam ezt a dalszöveget, amit Palya Bea, számomra csodálatos nő, énekes és anya „Anya, fent vagy még?” című dalának dallamára alkottam meg, anyai szemszögből:
„Baba fent vagy már?
Baba picikét még elaludj!
Nem is én voltam,
az, aki pisilni kifutott.
De a két macskánk
nyervákolva hozzám szaladott,
s a te álmodba
durva hanggal betolakodott.
Baba kérlek, ne!
Nem akarok altatni tovább!
Mi lenne, ha egyszer
végigaludnád már az éjszakát?
Másnap reggelre
kipihenném a hat hónapot,
meg a négy évet,
amit a nővéred is rám rakott.
De ha nem alszol,
Elmegyek és
szállodában töltöm az éjszakát!”
2018. január eleje óta mondogattam az OtthonFa – Önismeret 33 kihívás mondatait, amit a Facebookon találtam.
A hangulatom jobb lett, emlékezetem mélyéről pedig előkerült egy rég eltemetett, nagy cél is, amire mosolyogva gondoltam minden nap – de az éjjeli alváshiány problémáját ez még nem oldotta meg.
Kívülről vártam a megoldást, azt akartam, hogy a gyerekeim aludják már végig az éjszakát, a macskáink ne zargassanak, a férjem keljen fel a gyerekekhez… és akkor majd nekem jó lesz.
Tűrtem és nem tettem semmit, hogy megoldjam ÉN MAGAM a saját gondjaimat.
Akkor láttam meg a hirdetést:
„Belső Béke Tavaszi Elvonulás
76 óra alatt teljesen feltöltődsz mind a 4 intelligencia szintjén, költői környezetben, kristálytiszta levegőn, remek emberekkel.”
Megdobbant a szívem, a gyomrom, mindenem. Ez kell nekem! – gondoltam.
De akkor még nem bíztam, nem hittem, magam sem vettem komolyan magamat.
„Na, ne már! Nem gondolhatod, hogy csak úgy elmész HÁROM éjszakára?!
Itt hagynád a gyerekeidet??
Itt hagynád a férjedet EGYEDÜL a gyerekeiddel??
Vállalod, hogy a gyerekeid végigordítják a három napot és éjszakát és TELJESEN anyahiányos állapotba kerülnek, mire visszaérsz?
A Pici még szopizik!!
Mi lesz vele? Mi lesz veled? Mi lesz a tejjel? Mi lesz? Mi lesz? Mi lesz? Meglesz a böjtje…”
Minden egyes alkalommal, amikor megláttam a hirdetést, egyre jobban és jobban akartam elmenni, elvonulni és magam mögött hagyni mindent, amik a napjaimat akkor alkották.
Annyit forgattam az agyamban a dolgot, hogy végül elkezdtem komolyan venni magam.
„Megcsinálom! Képes vagyok rá és a családom is képes rá!
Mindenre képesek vagyunk, bármit megoldunk, mindenki túl fogja élni és nekem jó lesz.
Most én jövök! Ez az én lehetőségem!
Megragadom, és most ragadom meg!”
Célommá vált, hogy eljussak a tavaszi elvonulásra – és én igen hatékony célmegvalósító vagyok.
Elkezdtem célirányosan beszélgetni a férjemmel, feltettem a „Mi lenne, ha…?” kezdetű kérdést. Megkértem, hogy tényleg komolyan foglalkozzunk azzal, hogy lehetne MEGOLDANI, megvalósítani a célomat.
Időben bevontam a nagyszülőket is a folyamatba, hiszen az ő segítségükre is nagy szükségem volt.
Végül elküldtem a regisztrációs igényemet is. Bár nem fizettem ki azonnal…
Amikor elküldtem a regisztrációmat, még nem volt minden részlet kidolgozva.
Azzal nyugtattam magamat és a férjemet is, hogy maximum nem fizetem ki és visszamondom. De ezzel az elköteleződési lépéssel mégis beindult a teremtési folyamat.
Egyre magabiztosabbá és határozottabbá váltam. Tudtam, hogy látszólag sokat kérek a körülöttem élőktől, de emellett minden alkalommal meggyőztem magamat, hogy én is sokat tettem már anyaként, talán többet is, mint feltétlenül kellett volna – így ezt most tényleg megérdemlem.
Emellett is szükségem volt egy kis külső támogatásra, mert bizonytalan voltam:
Lehet, hogy ez a sürgetés, hogy változtassak az életemen csak az „ego sürgetése”… De az is lehet, hogy ez egy lehetőség arra, hogy végre feltöltődjek, és így vághassak neki egy új önismereti utazásnak.
Nem tudtam.
Kárpáti Boglárkát kérdeztem meg:
„Van arra módszer, hogy ezt kiderítsem? Lenne tanácsod a számomra?”
A velős választ gyorsan megkaptam.
„Igen, van. Gyere el és tapasztald meg, hogy mi történik.”
Beleugrottam, beleugrottunk és CSALÁDILAG megerősödve jöttünk ki belőle.
Feltöltődve, megváltozva, új energiaszinten érkeztem haza. Új hozzáállást és egy új életformát hoztam magammal, az önismeretet.
A férjem megerősödve, új tapasztalásokkal gazdagodva, önbizalommal telve, mosolyogva várt.
Azóta simán lefekteti a két gyereket egyedül, szabadon elmehetek otthonról, akár késő este is.
A gyerekeim lelkesen üdvözöltek, pár óra alatt feltöltődtek belőlem.
Az életünk megváltozva ment tovább.
Te, kedves Olvasó!
Mikor pihentél utoljára egyedül?
Hagytad már magad mögött a családodat rövid időre, hogy tényleg, igazán, teljesen feltöltődj?
Megengeded magadnak, hogy az első helyen legyél az életedben?
Mi lenne, ha…?
Kétségeid vannak?
Bizonytalanság gyötör?
Támogatásra van szükséged?
Én is azt mondom, mint amit nekem tanácsoltak:
Menj és tapasztald meg, hogy mi történik!
