Képzeljétek, önmegvalósítok!
Ezt mondják rám.
Én is ezt mondom magamra. És közben felhúzom az egyik szemöldököm és furán nézek.
Mert ez nagyon furi.
Önmegvalósítok.
Ez olyan pátoszian hangzik, nem? Magasztos, emelkedett állapot, amely kiteljesedettséget üzen.
Biztosan az is. Én mégsem érzem ezt ilyennek a mindennapokban.
Nő vagyok, feleség, anya. Dolgozok, énekelek, írok.
Nem csinálok semmi különösen nagyszerűt.
Csak azt, amit szeretek.
Csak azt, amit akarok.
Csak úgy, ahogy nekem jó.
És akkor van, aki mosolyog rajtam. Van, aki csodál.
Van, aki ugyanúgy, mint én, furán néz rám.
És biztosan van olyan is, aki megszól.
Szóval semmi különös – így van ez mindenki másnál is, ugye? 😊
De valamit biztosan tettem és teszek, hogy ezt a címet már viselhetem.
Még sosem gondoltam ebbe igazán bele, csak elfogadtam.
Most, hogy jobban értsem, szét is szedem gyorsan ezt a fogalmat: önmegvalósítás.
Megvalósítottam önmagam… vagy inkább megvalósítom önmagam.
A jelen idő jobb lesz, úgy gondolom. Azt erősen kétlem, hogy készen vagyok.
Először is „megvalósítom”.
Mi jut erről eszembe:
- csinálok valamit
- újat hozok létre
- elérem a célomat
- ez most történik
- folyamatban vagyok.
Amit megvalósítok, az pedig önmagam, vagyis én vagyok.
Pont úgy, ahogy egy bármilyen célt megvalósítok.
Pont úgy, ahogy valami újat létrehozok.
Itt lesz a furiság!
Hogy van az, hogy én nem vagyok itt, hanem létre kell hoznom magam?
Eddig hol voltam? Nem voltam itt?
Nem voltam jelen a saját életemben?
Mi vaaan??!
Ja, tényleg… már emlékszem. Nem voltam, nem bizony…
Két év mély önismereti utazás után már értem ezt a mondatot és el is tudom magyarázni.
Ha csak a felszínt nézem, akkor nem teszek semmi különöset, ugyanúgy élem a hétköznapjaimat, mint más.
De ha letekintek a mélybe, biztosan tudom, hogy folyamatosan rengeteg olyan dolgot teszek, amit nem mindenki mer/tud/akar megtenni.
És a cél: önmagam lenni.
Két évvel ezelőtt éltem valahogy…
Voltam valamilyen – nem számít, milyen, nem számítanak a konkrétumok.
A lényeg, hogy nem tetszett az életem és nem tetszettem saját magamnak.
Biztosan volt akkor is, aki mosolygott rajtam, csodált, furán nézett rám vagy megszólt, ugyanúgy, ahogy most. Nem ez a különbség.
A különbséget az adja, hogy most szeretem az életemet és szeretem önmagamat.
Ennyi történt két év alatt.
Ennyi az önmegvalósítás: Rosszul voltam, most meg jól vagyok.
Röviden.
Mi tartott ezen két évig?
Mi tart ezen még most is?
Onnan indultam, ahol a „most vagy változtatok valamin, vagy inkább meghalok” kérdést igen gyakran tettem fel magamnak.
Alapból nem vagyok egy beletörődős, feladós típus.
Ez a tulajdonságom húzott ki a csávából minduntalan és indított valamilyen változás felé.
Ez léptetett két évvel ezelőtt az önismeret útjára.
Kicsit szürreális visszatekinteni arra az időszakra, amikor még nem ismertem sem saját magamat, sem az embereket és a világot körülöttem.
Ezt úgy értem, hogy tényleg nem ismertem őket.
Hiába éltem egy fedél alatt velük, és tényleg nem tudtam, ki vagyok és mit akarok igazán.
Egy hazugságokkal és megfelelési kényszerekkel telt, a belém plántált programok által irányított életem volt.
Mert én ilyet csináltam magamnak, no… van ilyen. Tényleg.
A legjobb családban is előfordul (pszt… mindenhol).
Innen lassan, lépésenként haladtam és építettem be kicsi, de nagy horderejű és tartós változtatásokat a saját életembe, a mindennapjaimba, a családom életébe.
És úgy általában mindenhova, ahol csak megfordultam.
Például az egyik első változtatásom az volt, hogy elkezdtem önmagamra tényleg figyelni.
Az egyik tanítóm nemrég azt mondta, hogy egy ötlet megvalósításának első lépése, hogy körbeveszed az ötletedet szeretettel, figyelemmel, elfogadással.
Dédelgeted, energiát adsz neki.
Erre jól rezonál az, hogy ha én önmagamat akarom megvalósítani, akkor először is körbeveszem magamat szeretettel, figyelemmel, elfogadással.
Energiát adok saját magamnak.
Megfigyelem saját magamat:
- Mit csinálok?
- Miért csinálom pont azt?
- Mit mondok?
- Hogyan gondolkodom?
- Miért érzem most ezt?
- Mikor vagyok jól?
- Mikor vagyok rosszul?
- Kivel szeretek lenni?
- Kivel utálok lenni?
- Na, és miért?
Ezernyi kérdés, amire nem tudtam a hirtelen választ, hát gondolkodtam.
Volt min csodálkozni, amikor elkezdtem önmagamat elemezni, és azóta is folyamatosan kerülnek felszínre érdekes gondolatok, hiedelmek és velük együtt elfeledett, elnyomott személyiségrészeim is.
Ez még eltart egy darabig, azt hiszem… 😊
Azzal, hogy a figyelmemet önmagamra irányítottam, természetszerűen „kiszorult” pár dolog, amire viszont már nem fordítottam figyelmet.
Például elhagytam azt a szokásomat, hogy megpróbálom kitalálni mások gondolatait.
Hányszor vívódtam azon korábban, hogy
Vajon most mit gondolhat?
Te is csinálod ezt? Tiszta őrület! Honnan a fenéből tudhatnám…
Ha tényleg érdekel, akkor inkább megyek és megkérdezem.
Ehhez megtanultam jól kommunikálni. Teljesen alap.
- Beszélni csak akkor, ha tényleg van kérdésem vagy mondanivalóm.
- Teljes figyelmemmel fordulni a másikhoz.
- Megértetni magam.
- Megegyezésre jutni.
- És főleg, soha semmin sem megsértődni.
Asszertív kommunikáció mindig mindenkivel és a kapuk kitárulnak.
Csak gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni kell!
Eközben megtanultam őszintének is lenni.
Azt hiszed könnyű? Próbáld csak ki!
Az egyik legnehezebb dolog a világon, hisz nem erre szocializálódtunk.
Nem őszinteségre tanítják a gyerekeket, hanem udvariasságra, jól neveltségre, csendre. És a gyerekek gyorsan tanulnak.
Én olyan jól megtanultam ezt, hogy még magamnak is hazudtam, nem hogy másoknak.
Képes voltam akkor is hazudni, ha ezzel saját magamnak ártottam a legtöbbet.
Hogy csak egy példát mondjak:
Persze, minden rendben van.
– mindezt hullafáradtan, full depressziósan is simán kinyilatkoztattam.
Ezt például még mindig gyakorlom.
Előfordul, hogy azon kapom magam, hogy hirtelen elromlik a hangulatom, leesik az energiaszintem.
Ilyenkor már tudom, hogy na, most valamit nem mondtam ki, amit pedig ki kellett volna, ki akartam volna mondani.
És amint lehet, korrigálok, hogy sokkal jobban érezzem magam.
Ahogy már képes voltam arra, hogy őszintén bevalljam először saját magamnak, aztán másoknak is, hogy mit akarok, mire van szükségem, mire vágyom úgy igazán, mi tesz boldoggá, mi nem tesz boldoggá… stb., megtanultam azt is, hogyan valósíthatom meg ezeket a vágyakat, álmokat az életemben.
Hogyan építsem be az önfejlesztést az életembe?
Hogyan jussak el a helyekre, eseményekre, amikre akarok?
Hogyan csinálhatom azt, amit szeretek és hogyan ne csináljam azt, amit nem szeretek?
Szóval: hogyan legyek úgy nő, feleség és anya, hogy közben jól vagyok?
Ez sem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, mert mi is a jelenkori szemlélet, szinte már-már elvárás?
A nő, sok-sok szerepében, de főleg, ha már anya is:
- sok dolga van
- mindig fáradt
- a gyereke az első (…és legyen a férje a második)
- a saját vágyait elnyomja.
És ez így teljesen természetes.
Majd élsz, ha már felnőttek a gyerekeid.
Hát én máshogy gondolom!
A vágyaim megvalósításában a céltudatos gondolkodás, a cél – döntés – cselekvés hármasa, a hit – akarat – lelkesedés ereje segített.
És ezeket is mind-mind meg kellett tanulnom jól működtetni önmagamon belül, a családomban, a közösségekben.
Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás.
Hogy volt-e lelkiismeretfurdalásom vagy bűntudatom ez idő alatt?
Igen, volt. Az elején.
Az első pár alkalommal, amikor elmentem és saját magammal foglalkoztam a mindenki más helyett, én is aggódtam.
- Mi lesz?
- El tud-e aludni a gyerekem este?
- A férjem bírja-e a kiképzést?
- Gáz-e, ha nem főzök vagy ha szalad a lakás?
Minden egyes alkalommal azt tapasztaltam, hogy a világ nem áll meg attól, ha én nem vagyok éppen ott.
Mint amikor a gyerekek születése idejében nem dolgoztam a munkahelyemen.
Olyan fontosnak gondoltam a pozíciómat, hogy csuda, aztán csak kibírta a cég, hogy két évig feléjük sem nézek.
Nincs olyan hely, ahol leállna az élet, ha nem vagyok ott.
Kivéve persze a saját életemet, mert az teljesen stagnál, ha nem vagyok benne jelen.
És mit nyertem ez idő alatt?
- A saját, mosolygós önmagamat.
- A szeretetre képes énemet.
- Egy bölcsebb anyát a csemetéimnek.
- Egy határozottabb és huncutabb társat a férjemnek.
- Egy új hozzáállást az élethez.
- És az énekesi karrieremet… 😊
Két év, és még tart az önmegvalósításom.
Tart most már halálom órájáig, vagy még tovább.
Egyre jobb és jobb, egyre jobban kiteljesedik, kifejlődik az az ember, aki én valójában vagyok.
Aki mindig voltam, lehettem volna, csak útközben párszor letértem az ösvényemről.
Én így vagyok én.
Önmagam vagyok.
Önmegvalósító nő vagyok.
Az vagyok, akivé csak válni akarok.
