Valószínűleg ismerős számotokra az az anyai hozzáállás, hogy „mindent én tudok a legjobban”, legalábbis ha a gyerekemről van szó.
A gyermek megszületése után, az első időkben valóban az anyukáké a terep, legfőképpen rájuk van szüksége a gyereknek.
Ha tud szoptatni az édesanya, a táplálás kizárólag az anyuka feladata.
Mi, anyák ösztönösen úgy kezdünk el működni, hogy legfőbb programunkká az újszülött csecsemőnk életben tartása lesz, ami teljesen természetes.
De vajon mi a helyzet az apukákkal?
A férfiaknak nem megy olyan könnyen az apává válás, hiszen nekik nincs kilenc hónapjuk arra, hogy a várandósság idején megtapasztalják a gyermekükkel való összekapcsolódást.
A nők a várandósság ideje alatt, szívük alatt hordozva a babát mind testileg, mind lélekben felkészülhetnek arra, hogy egy új életet fognak a világra segíteni.
Legyünk őszinték magunkhoz, ennél fogva el is tölt minket a büszkeség és valamiféle felsőbbrendűségi érzés, hogy mi erre képesek vagyunk.
És kicsit úgy érezzük, hogy mindez feljogosít bennünket azt érezni, hogy akkor mi már mindent jobban tudunk, legalábbis apánál biztos, hogy okosabbak vagyunk ebben a kérdésben.
Ma tendencia, hogy egyre jobban igyekeznek az anyukák bevonni az apákat is a gyermek körüli teendőkbe.
Nagyon sok mindenben tud segíteni az apuka az édesanyának, még ha ezek apróságoknak is tűnnek. Ilyen lehet például a pelenkázás, a fürdetés, a büfiztetés, a sétálás a babával.
Szerintem megegyezés kérdése kell, hogy legyen, hiszen mindannyian mások vagyunk, mint ahogy minden párkapcsolat is más.
Csak azért, mert az a tendencia a világban, hogy az apukák egyre több feladatot végeznek a baba körül, azért nem szabad ráerőltetnünk a párunkra egy olyan szerepet, amiben lehet, hogy nem érzi olyan jól magát.
Lehet, hogy az apuka valóban undorodik a kakis pelenkától, vagy fél eleinte megtartani az újszülöttet fürdetés közben, vagy nem szívesen segít be az éjszakai fölkelésekhez.
A „munka” oroszlánrésze a kezdeti időszakban azt gondolom, akár tetszik, akár nem, a miénk, anyáké.
Ezt így rendezte a természet, és ellene hadakozni teljesen fölösleges.
Viszont ahogy elkezd cseperedni legféltettebb kincsünk, egyre nagyobb terepet biztosíthatunk az apának is, feltéve, ha időközben nem adtuk át magunkat ’a majd én mindent tudok’ – féle elképzelésnek.
Valljuk be őszintén, hogy
- a robotmunkaszerű éjszakai felkelések,
- a menetrendszerű szopiztatások,
- és a gyerek, illetve háztartás körüli teendők végeláthatatlan rutincselekvései
képesek bedarálni bennünket, nőket.
És ahogy telnek az évek, továbbra is abban a tévhitben élünk, hogy csak mi tudjuk megadni a gyerekünknek a legtöbbet, a legjobbat, mindazt, amire szüksége van.
Eközben pedig konkrétan nem vesszük észre, hogy igazából megváltoztak a dolgok.
Egyszerűen annál fogva, hogy a gyerekünk már nagyobb, folyamatosan nő és változik, és igenis nem csak ránk van szüksége.
Az apukák, férfiak rengeteg mindent hozzá tudnak tenni a gyerek egészséges fejlődéséhez, de szinte biztos, hogy nem úgy, ahogy mi azt elképzeljük.
Mi, nők azt szeretnénk, hogy a párunk:
- az általunk ismert és belénk kódolt viselkedési módokon,
- a mi módszereinkkel dolgozzon
- és a mi feladatainkból vegyen át,
- és azokat pontosan úgy is csinálja, ahogyan az szerintünk jó,
- hiszen mi tudjuk, hogy hogy a legjobb.
Meg akarjuk a párunknak mondani, hogy hogyan és mit csináljon a gyerek körül.
Ha sikerül megegyeznünk vele, hogy egy hétvégét ő töltsön a gyerekekkel, amíg mi esetleg feltöltődünk valahol, akkor is fel-felbukkan bennünk az érzés, hogy úristen, remélem, minden rendben van, és mindketten (apa és gyerek) túlélik azt az egy-két napot nélkülünk.
Mielőtt magukra hagynánk kis családunkat, természetesen tüzetesen és részletesen elmagyarázzuk apának, hogy mit és hogyan csináljon annak érdekében, hogy zökkenőmentesen túléljék, amíg mi nem vagyunk kéznél.
Egész egyszerűen nem bízunk bennük. Nem bízunk a gyerekünkben és nem bízunk a párunkban.
A párunkat dandártábornokként utasítjuk és anyukaként terelgetjük, és ez tutira nincs jó hatással a párkapcsolatunkra.
Hiszen attól, hogy megjött a gyerek, attól mi még egy pár vagyunk, és igen, ebből meg is kellene őrizni valamit, sőt, táplálni és továbbfejleszteni lenne ideális.
Az anyák feladata:
– a táplálás,
– a puha gondoskodás,
– a meleg fészek biztosítása.
Az apák feladata azonban teljesen más.
Ezért ne akarjuk megmondani nekik, hogy ők hogyan gondoskodjanak a gyerekükről és hogyan fejezzék ki a szeretetüket a gyermekük felé.
Az apa könnyebben kiviszi a komfortzónájából a gyereket.
Mi, anyák kevésbé merjük ezt megtenni, mert egyik fő anyai programunk az, hogy biztosítsuk a gyerek túlélését és gondoskodjunk róla.
Legnagyobb félelmünk pedig az, hogy nehogy valami rossz történjen vele.
Tegyük a szívünkre a kezünket: ugye akárhány éves is a gyerekünk, nekünk örökre az a páréves, kis ártatlan gyermek marad, akire ezer veszély leselkedik és nekünk meg kell védenünk őt?
Ezért amikor apuka a saját természetének megfelelően azzal foglalatoskodik, hogy
- minél magasabbra dobja fel a levegőbe gyermekét vagy
- kihívások elé állítja,
- „kalandba” viszi,
- elvégzendő munkát ad a gyermeke kezébe,
akkor ne teremjünk ott házisárkányként és ne teremtsük le párunkat, hogy
Úristen, mit csinálsz, még baja lesz a gyereknek!
Ha így teszünk, érdemes végiggondolni, hogy ez milyen képet mutat a gyerekünknek?
- Anya meg akar védeni apától?
- Akkor apa veszélyes?
- Apa és anya kétféleképpen beszélnek?
- Most akkor kinek van igaza? Kire hallgassak?
- Ha anyára hallgatok, apa lesz mérges rám, ha apára, akkor meg anya.
Persze a gyermekünk ezt így tudatosan nem gondolja végig, de nagyon is érzi. És máris oda a család egysége.
Nőként figyelnünk kell arra és hagynunk kell, hogy a párunk férfiként és apaként betöltse azt a szerepet, amire született.
Mert ha szokásszerűen, rutinszerűen kiokoskodjuk apa kezéből a gyereket, akkor egy idő után apa ebbe beleun és ránk fog hagyni mindent.
Aztán pedig sápítozhatunk, hogy nem vesz részt a gyereknevelésben és mindent ránk hagy. Mártír anyuk leszünk. És a kör bezárul.
Egyszóval hajlamosak vagyunk kisajátítani a gyerekünket, amelynek több mozgatórugója is lehet és egyik sem tudatos.
- Például beleragadunk az anyaszerepbe és olyan fokú identitásvesztésen megyünk keresztül, hogy ha nincs anyaként teendőnk, akkor egyszerűen azt sem tudjuk, mit kezdjünk magunkkal. Akkor érezzük magunkat hasznosnak és szerethetőnek, és a Valakinek, ha tökéletes anyaként funkcionálunk.
- Lehet, hogy valódi, mély összekapcsolódást és szeretetet már régen nem élünk át együtt a párunkkal, és ezt is a gyerekünkkel próbáljuk meg átélni, tőle megkapni, ezért magunkhoz láncoljuk.
Talán láttátok a ’Rossz anyák’ és a ’Rossz anyák karácsonya’ című filmeket.
Az egyik zárójelenet az, hogy anyuka fellázadt a mártír szerepe miatt, és ezt úgy oldotta meg, hogy onnantól kezdve csicskáztatta a férjét és magában jól mulatott, hogy
Na, most majd megtudod, hogy nekem milyen nehéz dolgom van.
Biztosan sokan nevettek ennél a résznél a moziban, de én komolyan mondom, elborzadtam.
Az embereket nem erre kellene tanítani, hogy hogyan rombolják szét még jobban a családi életüket, hanem arra, hogy hogyan javítsák és tegyék egyre jobban működővé, és ezáltal boldogabbá.
Mert erre van szüksége a gyerekeinknek, nekünk magunknak és az egész világnak is.
A valódi változásokhoz:
– azonban tükörbe kell nézni,
– és olyan döntéseket hozni, amik valószínűleg kivisznek a komfortzónánkból, ellene mennek a megszokott működésünknek,
– és felül kell írnunk a gondolatainkat, eddigi meggyőződéseinket.
– Be kell ismernünk, ha valamit eddig nem jól csináltunk vagy nem jól gondolkodtunk róla.
– Hibáztatni magunkat mindeközben fölösleges és nem is szabad, mert akkor elkezdjük magunkat bántalmazni, és ez nem segíti azt a folyamatot, hogy a valódi megoldásokra rátaláljunk.
Összegzésként szolgáljanak a következő gondolatok:
- Hagyjuk békén a párunkat!
- Ne okoskodjunk állandóan!
- Inkább kezdeményezzünk valódi, őszinte beszélgetést vele és kérdezzük meg őt, hogy ő hogyan éli meg az apaságát, illetve hogyan szeretné megélni?
- Mit tart fontosnak és mit nem?
- Miben tudna segíteni és mi az, amit esetleg csak azért csinál, mert mi ráerőltettük?
- Hagyjuk, hogy férfiként álljon mellettünk és apaként a gyermeke mellett.
